Carcass — Necroticism – Descanting the Insalubrious

Folyók és lemezek

A Carcass történetének liverpooli megjelölése sok mindent egyetlen szóba sűrít. A Mersey két partját, a Wirral-félsziget kisebb településeit, a város klubjait és a hozzájuk vezető utakat ugyanúgy magába foglalja, mint azt a régebbi zenei örökséget, amely Liverpool nevét már jóval a death metal előtt ismertté tette. A tagok azonban nem egyetlen városrészből indultak, és nem ugyanazokat a lemezeket hallgatták. Az a közeg, amelyből a Necroticism kinőtt, inkább átjárásokból állt össze: az otthon és a próbaterem, a helyi klub és a külföldi levelezőtárs, a punk és a metal közötti mozgásból.

A folyó régen is kapcsolatot jelentett. Liverpool 1207. évi királyi kiváltságlevele egy még kicsiny település kereskedelmi lehetőségeit nyitotta meg. A későbbi kikötőváros nagysága nem volt eleve benne ebben a kezdetben; a tengerhez és a hátországhoz fűződő viszonya évszázadok alatt változtatta meg. A dokkok köré rakodási és raktározási rendszerek, kereskedelmi vállalkozások, munkásnegyedek és új közlekedési kapcsolatok szerveződtek. A város történetéhez így a beérkező és továbbinduló emberek, tárgyak és nyelvek ugyanúgy hozzátartoznak, mint a parton megmaradt épületek.

A kereskedelmi gazdagodásnak súlyos, az atlanti rabszolga-kereskedelemhez kötődő oldala volt. A National Museums Liverpool által őrzött dokumentumok szerint a városból induló hajók a rendszer fennállása alatt több mint 1,3 millió afrikai embert hurcoltak rabszolgaságba. A kikötő nagy történetében ez nem elhagyható mellékszál. Az 1807-es brit tilalom a rabszolga-kereskedelem ellen irányult; nem jelentette egyidejűleg a rabszolgaság teljes megszüntetését a birodalomban. A helyi vagyon, a tengeri útvonalak és a társadalmi emlékezet kapcsolata ezért hosszabb és nehezebb történet annál, mint amit néhány felújított dokképület önmagában megmutat.

Az iparosodás idején a vasút is hozzárendeződött a kikötőhöz. Az 1830-as Liverpool–Manchester kapcsolat új lehetőségeket teremtett az emberek és áruk mozgásában. A különböző származású munkásközösségek, a belső vándorlás és a tengerentúli forgalom sajátos városi sokféleséget hagytak maguk után. Ebből nem vezethető le egyetlen későbbi zenekar hangzása, de a lemezek, boltok és koncerthelyszínek későbbi jelentősége érthetőbb ebben a régóta kapcsolatokra épülő környezetben.

A Royal Albert Dock 1846-ban nyílt meg. Raktárai és rakodási rendszere a kikötő egykori erejét olyan fizikai formában őrizték meg, amelyet az ipari szerep változása után újra kellett értelmezni. A későbbi UNESCO-világörökségi státusz már egy másik időréteg: Liverpool 2004-ben kapta meg, és 2021-ben veszítette el. A Carcass korai éveiben a dokkok még nem e későbbi címkén keresztül voltak jelen. Az épületek, a munka emlékezete és az új feladatot kereső városi terek alkották a mindennapi környezetet.

A Mersey túloldalán más arányok között alakult az élet. Wirralt a Mersey és a Dee torkolata fogja közre; falusiasabb és iparosodottabb részei nem egyformán kötődtek a kikötőhöz. A kompok, vasutak és közúti átkelések különböző településeket kapcsoltak a nagyvároshoz. A félsziget népessége az önkormányzati történeti adatok szerint 1981 és 1991 között 338 954-ről 330 795-re csökkent. Az ipari munkahelyek visszaesése is része volt ennek az átalakulásnak. A későbbi, 1993-as munkanélküliségi számok azonban egy következő pillanatot rögzítenek, nem használhatók változtatás nélkül az album megjelenésének állapotrajzaként.

Heswall és a Wirral háttere

Bill Steer a Genital Necrosis első számában Heswallt és a Wirral-félszigetet nevezte meg saját közegének. A helyet szűkösebb lehetőségekkel jellemezte, mint a liverpooli hardcore- és thrashéletet. Ez a különbség a zenekar kialakulásában gyakorlati jelentést kapott. A hangszertanuláshoz és a kezdeti próbákhoz elegendő lehetett néhány ismerős, de a rendszeres fellépésekhez, új társakhoz és más zenék közvetlen megismeréséhez fontosabbá vált a városba vezető út.

A Wirral régebbi arcából Gayton örökségvédelmi leírásai őriznek részleteket. A Dee közelében fekvő, középkori eredetű település szerkezetében régi utak, sövények, telkek és fennmaradt, részben 17. századi épületek különböznek a kikötő ipari tájától. Ez a félsziget történeti környezete; nem egyetlen Carcass-tag részletesen elbeszélt gyermekkori emléke. A települések közelsége nem teszi azonossá a lakók életét, és a földrajzi háttér nem helyettesíti azt, amit a zenészek saját maguk mondtak el.

A korabeli lakóhelyi viszonyokról a Nuclear Gore első száma ad közelebbi képet. Steer Wirralban, Jeff Walker St Helensben élt, Ken Owen pedig egyetemi és családi kapcsolatai miatt két hely között mozgott. A közös zenéléshez tehát nemcsak riffeket és hangszereket kellett összehozni, hanem a résztvevők idejét is. A tanulás, a családi ház és az utazás a próbák feltételei közé tartoztak. A későbbi visszaemlékezések Steer szüleinek padlását és a Crash Rehearsal Studiost is megnevezik. Amikor a hangerő már zavarta a szomszédokat, a zenekari munka más helyet kívánt.

St Helens ipari örökségének más volt a súlypontja, mint Liverpoolénak. Az üveggyártás, az 1887-ben épített Pilkington Tank House és a munkásközösségek intézményei az északnyugati térség egy további rétegét adják. A World of Glass csak 2000-ben nyílt meg múzeumként, ezért az egykori ipari élet utólagos bemutatása különbözik attól a környezettől, amelyben Walker a korai zenekar idején élt. A helyi újságok, közlekedési, lakhatási és munkaügyi iratok a változás hosszabb történetét őrzik.

Távolabb, Stockton-on-Tees és a Tees vidéke az észak-angliai iparosodás másik útját mutatja. A Durham felől érkező szén szállítása, a Stockton–Darlington vasút, a folyami kereskedelem és a későbbi vegyipari térségek másféle munkatájat alakítottak ki. Ez regionális kitekintés, nem bizonytalanul hozzárendelt személyes életrajz. A Carcass környezetének megértéséhez éppen az eltérések megőrzése fontos: Észak-Anglia ipari múltja sem jelentett minden településen azonos jelen időt.

Liverpool zenei öröksége

Liverpool zenei életében a külföldről érkező felvételek régen szerepet kaptak. A háború utáni amerikai lemezek és a Cunard Yanks néven ismert tengerészi közvetítők története azt a régebbi utat idézi fel, amelyen új hangok jutottak a városba. A Mersey Beat és az 1960-as évek beatkultúrája nem a death metal előre megírt kezdete volt, de a zenekarok, üzletek és fellépőhelyek helyi jelentőségét már korábban kialakította. Mire Steer és társai saját közösséget kerestek, a város mögött több, egymást követő zenei korszak állt.

A hagyományosabb hard rocknak és heavy metalnak is megvoltak a maga útjai. A Royal Court, a Radio City köré szervezett fellépések és a helyi Battle of the Bands események más közönséget is elértek, mint a legszélsőségesebb zene. Az 1979-ben alakult Export példája az országos lemezkiadói figyelem lehetőségét mutatja. A Royal Court rocktörténeti jelentőségéből ugyanakkor nem következik, hogy a Carcass minden ottani esemény résztvevője lett volna. A város zenei élete szélesebb volt annál a pályánál, amelyet egyetlen együttes bejárt.

A Probe Records és a korábbi Eric’s klub a punk, az újhullám és az indie független kapcsolatait szervezte. Walker a Probe-hoz saját emlékeket is kötött; nála ez már nem puszta várostörténeti név, hanem személyes találkozási pont. A régi pophagyomány és az újabb bolti-klubélet együtt adta a környezetet, de egyikből sem következik automatikusan egy Necroticism-riff eredete. Az alkotói kapcsolatok ott válnak közvetlenné, ahol a zenészek konkrét lemezekről, emberekről és tapasztalatokról beszélnek.

Ilyen közvetlen pont lett a Planet X. A helyi metalörökségről szóló visszatekintés legalább tizenhat Carcass-fellépést említ 1987 és 1990 között, más számbavétel tizennégyet. Az eltérés nem oldható fel egyetlen biztosnak nevezett koncertösszeggel, de a rendszeres jelenlét mindkét változatban megmarad. A zenekar itt tanulhatott közönség előtt működni, és itt találkozhatott a helyi kapcsolatrendszer a külföldi undergrounddal. Az 1990. június 1-jére jelzett Entombed–Carcass-est ennek különösen beszédes nyoma: két, eltérő országból érkező zenekar ugyanazon kis színtér találkozási pontján jelent meg.

Az első név

A Mersey környékének 1980-as éveit az 1970-es években és az új évtized elején megrendülő ipari rend öröksége is alakította. A konténeres rakodás átrendezte a kikötő logisztikáját, a gyáripari foglalkoztatás csökkenése és a városi szegénység pedig sok közösséget érintett. Aaron Andrews 2018-as történeti munkája a városrészek közötti különbségekre is rámutat. Liverpool válsága nem egyetlen, minden utcára azonosan érvényes munkanélküliségi adat volt, hanem egymással összefüggő, mégis helyenként eltérő folyamatok együttese.

Az 1981-es toxtethi konfliktus a rendőrség és a helyi közösségek kapcsolatának súlyos feszültségeit tette láthatóvá. A rasszizmus, a lakhatás, a munkalehetőségek és a képviselet hiányosságai a rendőri fellépés megítélésével fonódtak össze. A későbbi helytörténeti és közösségi emlékezet több nézőpontból idézte fel ezt az időszakot. A liverpooli fekete közösségek múltja azonban nem 1981-ben kezdődött: hosszú tengeri és városi történetük volt, amelyet egyetlen erőszakos esemény nem merít ki.

A város jövőjéről szóló vitákban eltérő válaszok ütköztek. A megújító beruházások és a társadalmi válság enyhítése mellett megjelent a visszaszoruló város gazdasági kezelésének ridegebb logikája is. Az 1981-es kormányzati elképzelések, majd a merseyside-i közigazgatás 1986-os átalakulása a helyi élet intézményi kereteit érintették. A közlekedés, a munkához jutás és a városi terek használata akkor is része volt egy fiatal zenekar környezetének, ha tagjai nem minden változásról hagytak fenn személyes nyilatkozatot.

Az 1986. januári parlamenti vitában Parry képviselő a Riverside körzethez kötve 41 százalékos férfi munkanélküliséget említett. Az 1981-es háztartási adatokra hivatkozva arról is beszélt, hogy 79,3 százalék volt az autó nélküli háztartások aránya. Ezek egy meghatározott körzetre és időpontra vonatkozó politikai-szociális állítások, nem az egész Liverpool 1991-es leírásai. Mégis érzékeltetik, milyen helyi viszonyok között vált fontossá a közlekedés és a találkozás megszervezése. A kis közösségek működése nem a társadalmi különbségek megszűnéséből, hanem az azok között is létrehozott kapcsolatokból született.

A régió hétköznapi mozgásához a British Rail vasúti kapcsolatai, a révek és a közúti alagutak is hozzátartoztak. A szolgáltatások és a kikötői munka változó világa mellett ezek tették lehetővé, hogy a külön településeken élők ugyanazokat a próbákat, üzleteket és koncerthelyeket elérjék. A zenei közösség földrajzát az ilyen használható kapcsolatok éppúgy alakították, mint az egyes városrészek neve.

Ebben a korszakban Bill Steer és Ken Owen már közös zenekart képzelt el. Steer a Genital Necrosis első számának tizenhat kérdésére válaszolva 1985 szeptemberére tette az első Carcass-kísérlet tervének megszületését. A nevet szótárban találták: rövidnek és megjegyezhetőnek érezték, képi világa pedig illett a tervezett szövegekhez. Ez a közlés egy korai kezdetet nevez meg, nem bizonyít napra pontos, megszakítás nélkül folytatódó zenekari alapítást.

A korai zenekar útja

Évtizedekkel később, a Moshville Times és a Collide 2015-ös beszélgetéseiben Steer világosan elkülönítette az iskoláskori próbálkozást a később lemezeket készítő együttestől. Az első Carcass nagyjából három hónapig működött, majd megszakadt. A név és a Steer–Owen kapcsolat mégis megmaradt előzménynek. A Disattack időszaka és Jeff Walker későbbi bekapcsolódása vezetett ahhoz a formációhoz, amelynek története már a nyilvánosan terjedő demókhoz és az Earache-albumokhoz kapcsolódik.

A találkozásban különböző zenei nevelődések értek össze. Steer és Owen a metal felől közelített, Walker számára a punk és a Crass-féle független gondolkodás is meghatározó volt. Steer érdeklődése a régebbi kemény rockig és heavy metalig nyúlt vissza. A Disattack tapasztalatát ezért nem egyszerű névcsereként érdemes elhelyezni a történetben: olyan átmenet volt, amelyben személyes társaságok, ízlések és korábbi kezdemények találtak új közös formát.

A punk és a metal közötti kapcsolat nem csupán utólagos műfajtörténeti magyarázat. Steer Robert Fröwein és Stefan Baumgartner 2015-ös interjújában konkrét cserékről beszélt. Más zenészek a Discharge-ot mutatták meg neki, miközben ők a Metallica, a Venom és a Slayer zenéjét vitték a közös érdeklődésbe. Nem kész elméletet hajtottak végre, hanem meghallgatták egymás lemezeit. A különböző hangzásokat saját hangszeres kísérleteikben próbálták összeilleszteni.

Steer Napalm Death-tagsága tovább tágította ezt a közeget. A brit hardcore más helyi központjai, a birminghami Mermaid pubhoz kötődő fellépések, a Heresy és a Concrete Sox körüli kapcsolatok nem egyetlen homogén színtér részei voltak. Külön csoportok és helyszínek értek össze a koncerteken és a levelezésben. Steer személyesen is közvetített e világok között, de a Carcass létét nem vezette le a Napalm Deathből. Az 1989-es Slayer-interjúban visszautasította, hogy az előbbi puszta mellékprojekt lett volna: saját elmondása szerint a korai Carcass már Napalm Death-tevékenysége előtt létezett.

A két együttes emberi működését később sem érezte azonosnak. A Napalm Deathbe fiatalabb zenészként, már kialakult szervezetbe került. A Carcassban hozzá hasonló korú északnyugat-angliai barátokkal közösen dönthettek. A saját zenei otthon érzését ehhez a közös helyzethez kötötte. Ezt nem szükséges visszamenőleg egyes próbák kitalált párbeszédeivel bemutatni: a különbséget maga a résztvevő fogalmazta meg, amikor évtizedek múltán végigtekintett a pályáján.

A név mögötti gondolat

Walker előtörténete ugyancsak több irányból állt össze. A 2026-os Chaoszine-beszélgetésben gyermekkori élményként a Kiss, Thin Lizzy, Status Quo és ELO neve került elő, majd a punk és a hardcore energiája kapott nagyobb szerepet. Első hangszere akusztikus gitár volt. A Carcass előtt Mark Griffithshez kötődő, szintetizátort és dobgépet használó postpunk-produkcióban is részt vett, később az Electro Hippies következett. Az extrém metál énekes-basszusgitárosa mögött így másféle zenei tapasztalatok is álltak.

A későbbi orvosi nyelv sem kizárólag Walkerrel kezdődött. Steer visszaemlékezése szerint Ken Owen már az együttes előtt írt bizarr, testiséggel és betegséggel foglalkozó szövegeket. A korai Carcassban a szövegalkotás még több tag között oszlott meg, Walker fokozatosan lett ennek a területnek a központi alakja. A Necroticism 1991-es szerzői helyzetét ezért nem érdemes az egész előtörténetre változatlanul rávetíteni. Ami később jellegzetes Walker-nyelvként vált ismertté, annak volt közös előzménye.

A szélsőséges képek mellett a szubkultúra etikai kérdései is megjelentek. Steer a Slayernek a vegetarianizmusról, állatvédelemről, rasszizmusról és a szélsőséges politikai jelképekről is beszélt. Saját húsfogyasztásának elhagyását másoktól megismert szemlélethez kötötte. Ez személyes döntés volt, nem kötelező közös zenekari állásfoglalás. A Carcass szövegeinek későbbi értelmezéséhez fontos ez a háttér, de egyik dal groteszk jelenete sem válik ettől minden tag által aláírt politikai programvá.

A brit punk és hardcore önálló működési formái mindeközben szervezési mintát kínáltak. A Crass és a Discharge körül nemcsak egy-egy gitárhang vagy tempó volt tanulható, hanem a kis példányszámú lemez, a sokszorosított újság és a saját terjesztés gyakorlata is. A lemezkiadás és a közönség megtalálása személyes munkát kívánt. A későbbi Earache-katalógus kezdetét ugyanezeknek a punkos és hardcore-kapcsolatoknak a világában lehet elhelyezni.

A korai Steer-interjúkban a zenélés öröme visszatérő feltétel. A Genital Necrosis kérdéseire válaszolva a folytatást is ehhez kötötte. A politikus szövegekben lehetett értékes célt látni, a rossz megírást azonban az ügy fontossága sem tette jóvá. Egy dalt nem kellett minden kijelentésével együtt elfogadni ahhoz, hogy a zenéje érdekes legyen. E fiatal zenészi gondolkodásban a komolyság és a humor még nem egymást kizáró szerepek voltak. Steer hangsúlyozta: a szövegek tréfás túlzása mellett a Carcass nem puszta poénzenekar.

A saját hétköznapi ritmusáról levelezést, interjúválaszokat, zenehallgatást, gyakorlást, próbákat, koncerteket és barátokat említett. Ez az egyszerű felsorolás a fiatal együttes működését is megmutatja: a zene körüli munka nem csak a dalok eljátszásából állt. Amikor a második lemez még tervként jelent meg az interjúban, a cél a jobb felvétel volt, nem egy előre ismert életmű felépítése. A Necroticismig vezető út később ezekből a kis, egymásra következő választásokból alakult ki.

Másolatok útján

A fiatal Carcass számára az első nemzetközi kapcsolatokhoz nem kellett előbb egy nagy lemezkiadó. A postán érkező kazetta, a másolt demó és a levél már a szerződések előtt eljuttathatta egy zenekar nevét más országokba. Ez lassabb és személyesebb rendszer volt a későbbi azonnali megosztásnál. Egy felvételnek meg kellett érkeznie valakihez, aki meghallgatta, továbbmásolta vagy megírta róla a véleményét. A terjedés útja nem mindig maradt az alkotók kezében.

Steer 2015-ben a Repulsion, a Death és a Master korai kazettáit idézte fel azok között a zenék között, amelyek hozzájuk is eljutottak. A lemezszerződés előtti anyagokból új sebességet, másképpen szerkesztett metalriffeket és addig ritkábban hallott szélsőségeket ismerhettek meg. A Carcass mégsem egyetlen távoli együttes másolataként értette a saját munkáját. Az új felvételek lehetőségeket kínáltak, amelyeket a helyi társak különböző ízlésével és saját hangszeres tudásával kellett összeegyeztetni.

A Flesh Ripping Sonic Torment ennek a hálózatnak lett korai nyoma. Steer a Trechoma 1991-es interjújában 1987 szeptemberére tette a felvételét. Azt mondta, a zenekar kezdetben nem rendes kereskedelmi kiadványként terjesztette, a barátok másolatai mégis továbbvitték. A demótörténeti dokumentáció Sanjiv korai énekesi időszakát is ehhez az anyaghoz kapcsolja. Távozása után alakult ki az a tartósabb Steer–Walker–Owen együttműködés, amelyből az első nagylemezek születtek.

A kazetta körül növekvő ismertség nem tette fölöslegessé az élő játékot. A Planet X koncertjegyzékeiben 1987-es Carcass-fellépések szerepelnek; az 1989-es naptár már márciusi, áprilisi, májusi, júliusi, augusztusi és októberi alkalmakat is őriz. A rendszeres visszatérés fontosabb, mint az a látszat, hogy valamennyi este hiánytalanul rekonstruálható volna. A zenekar a helyi közönséggel találkozva tanulta meg, melyik ötlet működik a próbatermen kívül is. A fanzin, a demó és a színpad nem egymást követő, egyszer lezárható lépcső volt, hanem sokáig együtt működő csatorna.

A helyi lemezboltok ugyanennek a rendszernek másik oldalát adták. A Cartel regionális független terjesztőket kapcsolt össze, hogy a kiskiadók lemezei a saját környékükön túl is boltokhoz juthassanak. A Rough Trade, a Red Rhino és a Probe eltérő helyi piacokat képviselt; közös szerepük nem egyetlen műfaj kiszolgálása volt. A hálózat későbbi nehézségei azt is megmutatták, mennyire törékeny lehetett egy olyan infrastruktúra, amelyen az önálló kiadású anyagok országos forgalma múlott.

A posta másképpen kötötte össze a hallgatókat. Alan Moses és Brian Pattison fanzinszerkesztői emlékei a levelezés, fénymásolás és kazettaküldés aprólékos munkáját idézik fel. Matt Coe későbbi visszatekintésében a beérkező demók, a válaszok és az önkéntesen vezetett kapcsolatlista mérete is érzékelhető. Ez a működés közösségi tudást hozott létre: egy-egy új név mások ajánlásával, újabb levéllel és újabb másolattal jutott tovább. Nem minden ilyen szerkesztő személyes Carcass-kapcsolata bizonyított, maga a közvetítő rendszer azonban pontosan ahhoz a világhoz tartozott, amelyben a zenekar ismertté vált.

A brit központok mellett távolabbi országok is bekapcsolódtak. A japán S.O.B. gyors hardcore-ja és 1989-es európai, Napalm Deathhez kapcsolódó útja azt mutatja, hogy a műfaji forgalom nem szűkült a brit–amerikai tengelyre. A földrészek közötti kapcsolatokhoz kisebb kiadók és személyes ismeretségek is elegendők lehettek. A Carcass saját, ellenőrizhető útvonala ennél szűkebb történet, a körülötte működő underground azonban eleve nagyobb volt egyetlen zenekar koncertnaplójánál.

Kazetták és lemezborítók

Az Earache két albumra szóló ajánlata már ebbe a kialakuló ismertségbe érkezett. Steer visszaemlékezése szerint az első nagylemez munkái 1987 decemberében kezdődtek, a megjelenés pedig a következő nyárra csúszott. A Reek of Putrefaction így 1988-ban került a kiadó korai katalógusába. A lemez később a Carcass nyers szélsőségességének egyik alapképe lett, ám a készítők emlékezete kevésbé volt ünnepélyes.

Steer és Walker az 1989-es Slayer hetedik számában külön beszélgetésben tért ki a hangzás gondjaira. Bill a dalok megírásába fektetett munkát választotta el attól, ami a stúdióban hallhatóvá vált belőle. Jeff szerint fontos gitárötletek vesztek el a zavaros megszólalásban. A korlátozott felvételi tapasztalat, a szűk körülmények és a saját technikai tudásuk közti távolságot később sem hallgatták el. Az a hangkép, amelyet egyes rajongók utólag feltétlenül megőrzendő eredetiségként szerettek, nem minden részletében egyezett az alkotói céllal.

Walker énekesi szerepe is tanulás közben alakult ki. Sanjiv után kevés gyakorlattal került az éneksávok elé, és az első lemez kapkodó munkáját a 2026-os beszélgetésben is nyersnek, rendezetlennek írta le. A később felismerhető hanghoz tehát nem kezdettől kész módszer vezetett. A stúdióban és a koncerteken szerzett tapasztalatok más-más feladatokat adtak, az ének és a hangszeres játék együtt fejlődött.

A borító és a szövegek közben külön hírnevet teremtettek. Steer beszélt azokról a brit üzletekről, amelyek nem akarták forgalmazni a sokkoló képi anyagot, és külföldi terjesztési gondokat is említett. A hang és a látvány egymást erősítette, a hírnév azonban nem csak új közönséget hozott. Walker a fanzinokban a szélsőséges reakciókról és fenyegető levelekről is szólt. A betegséggel, bomlással és erőszakkal foglalkozó fikciót egyesek közvetlen hitvallásként olvasták, miközben ő a groteszk humor és az elrajzolás jogát védte.

Mindezzel egy időben Liverpool a saját régi épületeinek új életet keresett. Az Albert Dock megújításának tervei 1981-től alakultak; a Tate északi galériájának elhelyezése is ebbe a várospolitikai folyamatba kapcsolódott. A projektnek 1985-ben már kormányzati jóváhagyási szakasza volt. A Tate Liverpool 1988. május 24-én nyitott meg, a dokkok pedig ugyanabban az évben új kulturális és városi kapuként jelentek meg. A beruházások nem szüntették meg a munkanélküliséget, de új közönséget és gazdasági reményeket hoztak a korábbi ipari térbe.

A Carcass demója és első albuma ugyanennek a városi átalakulásnak az éveiben készült. A nagy kulturális beruházás és a kis kazettahálózat egymás mellett létezett, eltérő intézményekkel és eltérő láthatósággal. Az együttes külföldi nevét nem a város új reprezentatív tere, hanem egy jóval kisebb, postán szerveződő közösség kezdte felépíteni. A két folyamatot a hely és az idő kapcsolja össze, nem valamely galérianyitásból levezetett riff.

A következő dalok már az első lemez után formálódtak. Steer a Trechomának arról beszélt, hogy néhány hónappal később hat új szám nyers felvételéből állt össze a Symphonies of Sickness demó. A második nagylemez munkái 1989 júliusában indultak, a megjelenést novemberhez kötötte. Ezt az anyagot a korábbinál sikerültebb megvalósításnak tartotta. Későbbi mérlegeiben maradtak fenntartásai a hangzással kapcsolatban, de a fejlődés már ekkor megfogalmazódott.

A hangszeres változásról a két Slayer-interjú is korabeli tanúságot őriz. Steer és Walker összetettebb gitáranyagokról, több tempóváltásról és variáltabb formákról beszélt. A szövegek közben tovább vitték az orvosi groteszket. A hosszabb dal nem az 1991-es lemez hirtelen találmánya volt: a második album körül már jelen volt az a gondolkodás, amelyből később a Necroticism nagy kompozíciói következtek.

A Symphonies borítója arról is emléket hagyott, hogy az arculatot nem minden mozzanatában előre rajzolt koncepció alakította. Steer a homályos kép egy részét a kicsiny fénykép fénymásolós nagyításához kötötte. A szándék és a kivitelezés esetlegessége együtt lett a végső megjelenés része. A zenekar új, tisztábban hallható zenei céljai és a későbbi tudatosabb képi döntések ugyanannak a tanulási folyamatnak külön oldalai voltak.

1989 tavaszán a környék közéletét a Hillsborough-katasztrófa rázta meg. Április 15-én Sheffieldben történt a tragédia, amely a liverpooli futballközösséghez és a régióhoz különösen erősen kapcsolódott. A történeti dokumentumok ma 97 halálos áldozatot tartanak számon. A rendőri felelősség és az eltussolás évtizedekkel későbbi hivatalos megállapításai nem álltak ugyanígy az akkori közönség előtt. A helyi megrendülés és a későbbi igazságfeltárás két eltérő történeti idő.

A Taylor-jelentés 1990 januárjában jelent meg, a korai halottkémi ítéletek 1991 márciusában születtek. A tragédia nyilvános története tehát tovább alakult, miközben a Carcass a második albumtól a harmadik felé dolgozott. Egyik dalnak sem kell bizonyítatlan Hillsborough-allegóriává válnia ahhoz, hogy a régió társadalmi hátterében ennek az eseménynek helye legyen. A közös korszakot a zenekar saját stúdiótörténete és a körülötte élő közösségek más súlyú eseményei együtt rajzolják meg.

A Nuclear Gore 1989-es kérdéssoraiban a közös dalszerzés módszere is kirajzolódott. Steer szerint Bill a zene jelentős részét hozta, Jeff a szövegek körülbelül háromnegyedét írta, Ken pedig riffekkel és dobötletekkel is közreműködött. A végleges formák gyakran akkor alakultak ki, amikor együtt játszottak. Ezek az arányok egy adott korai állapotot írnak le, nem a későbbi album valamennyi dalára alkalmazható számviteli szabályt. Mégis világossá teszik, hogy Owen már ekkor több volt a kész riffekhez ritmust adó dobosnál.

Az underground hangja

A második gitáros gondolata szintén jelen volt, de még lehetőségként. Steer megfelelő embert szívesen látott volna, külön énekest viszont nem kerestek. A fellépések számát Ken egyetemi kötöttségei is korlátozták: a zenekar nem akarta minden más kötelezettségét feladva túlvállalni magát. A rádiós munka és a turnétervek ezért ugyanúgy az időbeosztás kérdései voltak, mint a szakmai ambícióé.

John Peel műsora más léptékű hallhatóságot adott a szélsőséges zenének. A Napalm Death, a Heresy és az Intense Degree korai BBC-sessionjei megmutatták, hogy a kereskedelmi rádió szokásaitól távol álló hardcore országosan is megszólalhat. A Carcass első felvétele 1988. december 13-án készült, sugárzására 1989. január 2-án került sor. A második alkalom 1990. december 2-ához, az adás december 16-ához kötődik. A rögzítés, a közvetítés, a Strange Fruit-féle megjelenések és a későbbi, 2014-es kiadás külön dátumok maradnak.

Steer nem tekintett minden Peel-alkalomra hibátlan élményként. A Trechomának a munkakörülményekkel kapcsolatos fenntartásait is elmondta. A meghívás mégis fontos átjáró volt a helyi közösség és a szélesebb hallgatóság között. A BBC nem váltotta fel a boltot és a fanzint, új csatornát adott melléjük. Egy kis zenekar egyszerre több, eltérő szabályok szerint működő nyilvánosságban jelent meg.

Az Earache eközben saját léptékét is változtatta. Digby Pearson visszaemlékezéseiben a kiadó a punk, hardcore és grindcore önálló gyakorlataiból indul, majd a death metal növekvő világához kapcsolódik. A finanszírozás, katalógusépítés és terjesztés nem eleve adott nagyvállalati háttér volt, hanem fokozatosan megszervezett munka. Pearson története a kiadó saját nézőpontját őrzi; nem helyettesíti valamennyi szerződés független gazdaságtörténetét.

A Carcass számára ez a kapcsolat egyszerre hozott lehetőséget és elégedetlenséget. A lemezek eljutottak külföldre, a zenekar új koncertutakra kerülhetett, közben a tagok a stúdióeredményt és a terjesztést is bírálták. Az 1989-es Grindcrusher-turné már egy közös extrémmetal-koncertpiac növekedését mutatta. Walker, Mark „Barney” Greenway, Vincent és Embury későbbi elbeszélései a méreteket és sikereket nem ugyanúgy láttatták. A nézőpontok eltérése mellett az a változás marad meg, hogy a levelezésben ismert nevek egyre több közös színpadon jelentek meg.

A következő albumhoz vezető szakmai mérce ebben a mozgásban emelkedett. A Carcass nem egyszerűen valamelyik műfaji címke másik oldalára akart átállni. A korábbi hangkép helyett jobban hallható hangszeres részleteket, a rövid rohamok mellé hosszabb szerkezeteket keresett. A korai közönség számára ezek a tulajdonságok később veszteséget is jelenthettek. A zenészek számára azonban ugyanaz a folyamat a saját régi ötleteik világosabb és bátrabb megvalósításának lehetőségét hordozta.

Egy svéd gitáros az átalakuló Európában

Michael Amott 1990 áprilisára emlékezett a Carcasshoz csatlakozása idejeként. Liverpoolba azonban nem előzmények nélkül érkezett. A svéd Carnage, a kazettacserélő underground és a punkból, hard rockból és metalból táplálkozó érdeklődése más tapasztalatot hozott, mint brit társaié. A meghívás a Napalm Death körüli kapcsolatokon át is formálódott. A Carnage nagyjából 1990 eleji feloszlása után Amott Napalm Death-próbán is részt vett, tagság azonban nem lett belőle.

A Voices From The Darkside-nak később azt mondta, hogy a Carcass már a Symphonies of Sickness előtt is beszélt vele. A Reek alapján akkor még nem vonzotta a csatlakozás. A második album megismerése változtatott ezen. Nem arról volt tehát szó, hogy egy kívülről érkező gitáros egyetlen elhatározással új stílust adott a többieknek. Előbb neki magának is meg kellett ismernie azt a zenekart, amely az első felvétel benyomásánál többet akart megmutatni.

Steer a Mortuary harmadik számában egyszerű személyes indoklást adott a választáshoz: második gitárosra volt szükségük, és Michael tűnt annak az embernek, aki zeneileg és emberileg is illik hozzájuk. Amott későbbi emlékei szerint Bill-lel egész nap gitároztak, rövid ebédszünetekkel szakítva meg a munkát. Az ilyen közös időben kellett kialakulnia annak, amit a kész lemezen már két gitáros kapcsolatának hallottak a kritikusok.

A svéd oldal hátterében más hosszú helytörténet állt. Halland évszázadokon át a dán és svéd politikai versengés térségéhez tartozott; az 1645-ös fordulat a tartomány történetének fontos határa lett. Halmstad erődvárosi múltjában IV. Keresztély korszaka, az 1619-es tűzvész, a 17. századi svéd fennhatóság és az erődítések későbbi lebontása is nyomot hagyott. A Mersey kikötői tájától eltérő földrajzi és kulturális örökség kapcsolódott így a zenekarhoz. E múlt nem Amott belső érzéseinek magyarázata, hanem annak a svéd világnak a régebbi rétege, amelyhez pályája kötődik.

A helyi zenében sem csak a később nemzetközi legendává váló death metal létezett. Halmstad és Halland neve a Gyllene Tider, Per Gessle és a Roxette pop-rock történetét is felidézi. A Roxette 1986 utáni indulása és 1988-tól növekvő külföldi sikere másféle nemzetközi pályát mutatott. Ugyanabban a tágabb térségben sokféle zene működött, anélkül hogy a pop sikereit a Carcass gitárosának közvetlen szerzői indítékává kellene tenni.

A Sect-or Three egykori tagjai a halmstadi posztpunk, goth és noise közegéből más emléket őriztek. A pop erős jelenléte mellett kevésbé rádióbarát, nyugtalanítóbb kísérleteket kerestek, saját próbahelyekkel és klubokkal. A svéd zenei élet e sokfélesége eltűnne, ha csak Stockholm és Göteborg utólag legismertebb metáltörténete maradna meg belőle. Amott Carnage-kapcsolata egy külön underground hálózathoz tartozott, amelynek külföldi kazettái és személyes útjai eljutottak a britekhez.

Svédország gazdasági helyzete ugyanekkor változott. Az 1985-ös pénzügyi liberalizáció a hitelpiac bővülését hozta, amely a következő évtized elején már problémákkal párosult. A Riksbank idővonalában 1991. május 17-én az ECU-hoz kapcsolódó koronapolitika szerepel. A banki és valutaválság 1992-es szakasza ennél későbbi fordulat. A Necroticism megjelenése idején Svédország már benyújtotta európai közösségi csatlakozási kérelmét: ez 1991. július 1-jén történt. A semlegesség, integráció és gazdaságpolitika körüli viták új helyzetet teremtettek az országban.

A brit oldalon 1990 a recesszió kezdetét és a Thatcher-korszak lezárulását hozta. Novemberben John Major lett a miniszterelnök. Az 1990–1992-es visszaeséshez az infláció, a hitelviszonyok és a növekedés megrendülése együtt kapcsolódott, de a hatás nem minden városban és háztartásban jelent meg azonosan. A Mersey környékén az előző évtized ipari szerkezetváltása és az új gazdasági nehézségek egymásra rakódtak. A zenekar költségvetési gondjai e közegben történtek, a saját pénzügyi döntéseikről azonban Walker konkrét visszaemlékezése mond többet az országos mutatóknál.

Svédországból Liverpoolba

A két ország közötti mozgás Amott esetében eleinte nem egyszeri áttelepülést jelentett. Steer szerint a gitáros Svédországból utazott át közös munkákra, és még nem élt állandóan Nagy-Britanniában. A már készülő, hét perc körüli kompozíciók alapjait többnyire Bill és Ken hozta. Michaelnek ehhez kellett kapcsolódnia. Saját korai ötletei közül némelyiket azért utasították el, mert túlságosan a korábbi Carcassra emlékeztetett. Az új tag befogadása tehát nem a régi dalírás egyszerű lecserélése volt, hanem részvétel egy már változó elképzelésben.

Az 1990-es amerikai Death–Pestilence-turné is szakmai összehasonlítást kínált. Steer úgy emlékezett, hogy a partnerek technikai felkészültségét akkor fejlettebbnek érezték. Amott a turnékon szerzett tapasztalatból a bonyolult, állandóan gyors részek feszesebbre formálását emelte ki. A két visszaemlékezés ugyanannak a tanulásnak más oldalát mutatja. Nem szükséges egyetlen ünnepélyes „irányváltási napot” elképzelni: a hosszabb dalok és a jobban követhető részek közti arány a próbák és fellépések során változott.

Európa politikai rendje néhány év alatt sokkal gyorsabban alakult át, mint azt az 1980-as évek közepén előre lehetett volna látni. Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésétől az 1987-es INF-megállapodáson át vezetett út a hidegháború későbbi fordulataihoz. Az 1989. november 9-i berlini falnyitás és az 1990. októberi német egység külön csomópontjai voltak ennek a folyamatnak. Miközben a Carcass saját első albumai után új szerzői lehetőségeket keresett, a kontinens állami határai és politikai kapcsolatai is új értelmet kaptak.

1991 augusztusában a szovjet puccskísérlet után felgyorsult a felbomlás. A Szovjetunió decemberi megszűnése azonban még az album őszi megjelenése után következett. Az októberi hallgató számára a későbbi lezárás nem kész múlt volt. A jugoszláv térségben Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én kiáltotta ki függetlenségét, majd különböző lefolyású háborúk következtek. Bosznia háborúja a következő év történetéhez tartozik. Az egyidejű változások az utazás, gazdaság és kulturális csere tágabb környezetét adták; a Carcass dalainak közvetlen magyarázatában a zenészek mégis próbákat, lemezeket és turnékat neveztek meg.

A világpolitika másik súlyos folyamata az Öböl-háború volt. Irak 1990 augusztusában megszállta Kuvaitot. 1991 januárjában nemzetközi légiháború, februárban szárazföldi hadművelet következett, majd új szakaszt nyitott az ENSZ megfigyelő és határellenőrző munkája. A háború a nyugat-európai sajtóban és a gazdaságban is erősen jelen volt. A Carcass orvosi rémképeit azonban nem lehet ettől automatikusan öbölháborús allegóriává alakítani.

A Világbank 1991-es globális recesszióról szóló elemzése több, külön működő válságfolyamatot kapcsol össze. A szovjet blokk gazdasági átmenete, a háború és az olajár, az amerikai pénzügyi-hitelezési gondok, a skandináv bankrendszerek nehézségei és a japán eszközár-buborék utóhatása nem egyetlen mechanizmus volt. A globális visszaesés fogalma sem azt jelenti, hogy minden helyi család ugyanazt tapasztalta. Az 1992-es európai árfolyamválság újabb, az album megjelenését követő fordulatot hozott.

Az átalakuló Európa zenéje

Az egészség és a test körüli közbeszédnek is megvolt a maga korabeli története. A HIV/AIDS-válság és a stigma elleni közösségi fellépés mellett az 1983-as Denver Principles megfogalmazása a betegek önrendelkezéséről is szólt. Az 1986-os csernobili nukleáris baleset Európa-szerte összekapcsolta az egészség, veszély és politikai tájékoztatás kérdéseit. Ezek a korszak súlyos témái voltak, de a Carcass dalszövegeinek konkrét tárgya nem azonosítható belőlük önmagában. Walker a saját nyelvét inkább ritka szavak, orvosi kifejezések, abszurd humor és túlzás munkájaként írta le.

A közélettől ettől még nem fordult el. A Spikehead negyedik számában a Thatcher-korszak, a munkanélküliség, a társadalmi ellátás, a Falkland-szigetek és az Öböl-háború is szóba került. Walker személyes, baloldali kritikai álláspontot fogalmazott meg. A groteszk szövegek nem közvetlen jelszavai ennek a véleménynek, de a közéleti érdeklődés és a különös dalnyelv ugyanahhoz az emberhez tartozott. Steer a Genital Necrosisban a rendőrség szükségességének elismerése mellett az előítéletes erőszakot bírálta. A különböző személyes nézetek nem olvadtak össze mindenki nevében kimondott közös programba.

A brit zenei környezetben közben olyan irányok is erősödtek, amelyek távol estek a Carcass riffjeitől. A liverpooli The State, a Daisy-estek és a Bootle környéki Quadrant Park az acid house és rave közösségi tereit jelentették. Ipari épületek, új elektronikus hangzások és bizonytalan rendezvényhelyszínek adtak másfajta életet ugyanannak a városi térnek. A Carcass nem e klubok zenei másolata volt; a különböző szubkultúrák egymás mellett kerestek helyet és közönséget.

Justin Broadrick és a Godflesh útja az extrém punk, industrial, metal, hiphop és elektronikus ritmusok közötti átjárást példázta. Broadrick saját albumválogatásánál azt is árnyalta, hogy az említett lemezek nem feltétlenül élete legerősebb hatásai, hanem az adott időben hallgatott kedvencei voltak. A brit extrém zene körül sokféle érdeklődés élt, a Carcass közvetlen inspirációi pedig a saját tagjainak másutt megnevezett zenéi maradtak. A közös korszak nem tesz minden párhuzamot személyes hatássá.

A stúdióeszményekben szintén több út létezett. Stockholmban Tomas Skogsberg és a Sunlight Studios, a Nihilistből kialakuló Entombed és a Dismember körül jellegzetes gitárhangzás vált ismertté. A BOSS HM-2 pedálhoz társított közkeletű kép mögött különféle berendezések, módszerek és eltérő résztvevői emlékek állnak. Ez a svéd produkciók története, nem a Necroticism állítólagos felszereléslistája. A Carcass következő albuma angliai stúdióban, Colin Richardsonnal készült.

A floridai Morrisound és Scott Burns másik nemzetközi mércét képviselt. Az extrém metal felvételeire szakosodó munka egyre felismerhetőbb szakmai világgá vált, miközben a brit Paradise Lost death/doom iránya 1990–1991-ben ismét eltérő hangulatot és formát keresett. Az Entombed, a Dismember, a floridai zenekarok és az Earache körüli brit együttesek nem ugyanazt a módszert hajtották végre. A Necroticism ezek közé érkezett majd saját megoldásával, nem a teljes 1991-es death metal egyetlen okaként vagy végpontjaként.

A nagyobb rockpiacon ugyanebben az évben a Metallica Black Albumja és a Nirvana Nevermindja nyitott más nagyságrendű lehetőségeket. Az egyik a heavy metal tömegpiaci erejét, a másik az alternatív rock nyilvánosságának átalakulását mutatta. A Carcass kompozíciós döntéseit egyik lemez megjelenése sem magyarázza közvetlenül. Mégis ugyanahhoz az 1991-hez tartoznak, amelyben az extrém underground a maga sokkal kisebb csatornáin keresztül szintén új közönségeket keresett.

A hosszú dalok ideje

A harmadik Carcass-album anyaga jóval a stúdióba lépés előtt kezdett kialakulni. Walker 2021-ben egy–másfél évnyi munkára emlékezett, és úgy gondolta, a legtöbb alap már az 1990-es amerikai Death–Pestilence-turné előtt létezett. A kész lemez felől nézve könnyű volna minden változást Amott megérkezéséhez kötni. A résztvevők azonban Steer és Owen korábbi kompozícióit állították a történet középpontjába. Az új gitáros ezekhez csatlakozott, és a közös formálás során vált a felállás valódi negyedik tagjává.

Steerék padlásán Bill és Ken mások nélkül is játszott, Walker gyakran kapcsolódott hozzájuk, Amott pedig svédországi útjai között vett részt a munkában. A különböző időben készülő ötletek végleges rendjéhez együtt kellett eljátszani a részeket. A riff, a szöveg és a dob nem egymás után, változatlan formában ráhelyezett réteg volt. Egy dalnak attól lett saját alakja, ahogyan a társak reagáltak a hozott anyagra.

Walker a korai Carcass szerzeményeit riffekből továbbfűzött láncokként írta le. A hagyományos versszak–refrén ismétlődés nem jelentett kötelező alapot. Sok szöveget akart elhelyezni, a hangszeres mozgás pedig újabb és újabb részeket kívánt. Ebből olyan dalforma következett, amelyet nem mindig lehet egy központi refrén köré rendezve felidézni. A bőség a zenekar számára lehetőség volt, a befogadásban viszont komoly figyelmet igényelhetett.

Steer a korszakot a legmerészebb kompozíciós időszakaik egyikének tartotta, még ha a „progresszív” elnevezéssel nem is azonosult feltétlenül. A 2017-es VICE-mérlegben a saját képességeik határáig vitt hangszeres feladatokról beszélt. Az is ösztönözte őket, hogy más zenekarok egyre több, a régi Carcasshoz hasonló demót készítettek. A korábbi fogások ismétlése éppen a saját különállásukat tehette volna kevésbé felismerhetővé. Az új anyag megírása így a tanulás és a megkülönböztetés közös feladata lett.

Ken Owen ebben nem csupán a legnehezebb részeket eljátszó dobos volt. Steer és Walker a Symposium of Sickness alapanyagát egyaránt hozzá kötötte, és a hosszabb szerkezetek kialakításában is jelentős ötletadóként emlékeztek rá. Steer külön kiemelte a bonyolult dobszólamok rögzítéséhez szükséges kitartását. A zenei elképzelés és annak kivitelezése ugyanahhoz az emberhez tartozott. Owen alkotói helyét elfedné, ha a gitár és a dob közötti szokásos munkamegosztást egyszerűen rávetítenénk a kész dalokra.

Walker szerint a később formált Corporal Jigsore Quandary és Incarnated Solvent Abuse már kisebb Ken-hozzájárulással alakult, mint több korábbi hosszú darab. Ezt maga is emlékezeti bizonytalansággal mondta el, és ironikusan arra is utalt, hogy az utóbbiak sem éppen rövidek. A lemez anyaga belül is különböző szakaszokat őriz: a szerzői arányok és a közvetlenebb formák iránti igény a munka közben változhattak.

Amott egyik fontos története az Incarnated Solvent Abuse kialakulásáról szól. A fő gitárötletek jelentős része tőle jött, Steer középrészekkel egészítette ki, Walker a szerkezetre tett javaslatokat, Owen pedig a dobokat formálta hozzá. Az eredeti riff és a végleges dal között tehát közös munka állt. A későbbi, kétgitáros Carcass-hangzásból nem lehet visszafelé egyszerűen megállapítani, ki a teljes album egyetlen irányítója.

A változásról a három zenész sem ugyanazt hangsúlyozta. Walker a Symphonies természetes folytatásának érezte az 1991-es anyagot, és a jobb felszerelésnek, produkciónak tulajdonította a különbség egy részét. Steer a táguló eszköztárat és a turnékon megszerzett szakmai tapasztalatot emelte ki. Amott számára a dallamosabb érdeklődés is fontos volt, amelyből néhány saját részletet be tudott hozni. Az emlékek összeillenek egy történetté, de nem olvadnak egyetlen, mindenkire azonosan érvényes nyilatkozattá.

Steer hallgatnivalói szintén szélesebb közeget mutattak a műfaji önmeghatározásnál. A Trechomában Beethoven szimfóniái, Thin Lizzy, Queensrÿche és King Diamond kerültek elő; a beszélgetés Confessort és Scritti Polittit is említett. Később Deep Purple, Black Sabbath, AC/DC és Hendrix iránti kötődéséről beszélt. A klasszikus zene, a hagyományos rock és a metal érdekelhette ugyanazt a gitárost, aki a Carcass összetett anyagán dolgozott. Ez nem egy-egy Beethoven-tétel igazolt idézetlistája, hanem egy zenész érdeklődésének tágassága.

A dalok szövegei

Walker szövegei másféle aprólékosságot kívántak. Hosszan keresett ritkán használt szavakat, orvosi és anatómiai kifejezéseket, amelyek a legegyszerűbb cselekvést is túlfinomított eljárásnak mutathatták. A cél nem egy meghatározott társadalmi csoport megtámadása volt, hanem a saját érdeklődésük túlzó nyelvi formája. A temetésből talajgazdálkodás, a testből kirakó, állateledel vagy ragasztó lehetett. A hétköznapi haszonnyelv az emberi testre alkalmazva vált képtelenné.

A szövegírónak nem kellett minden olvasót ugyanahhoz a morális megfejtéshez elvezetnie. A korabeli fanzinokban a humor és a szórakoztatás jogát is védte, és Steer sem követelte meg, hogy valamennyi groteszk képből közvetlen üzenet legyen. A pontosabb hangszeres megvalósítás nem szüntette meg ezt a világot. A Necroticismban a megformálás fegyelme és az elrajzolt patológiai fantázia egyszerre növekedett.

A cím is két külön ötlet összekapcsolásából született. Walker a Necroticism szót szerette volna, Ken Owen a Descanting the Insalubrious kifejezést javasolta. Steer a görög Rock Hard 2021-es interjújában is a kompromisszumra emlékezett, és Ken különös szókapcsolatait nagyra becsülte. A végleges hosszú névben mindkét elképzelés megmaradt. A nekrózis, erotika és a betegségről való körülményes beszéd képzeteit a zenészek saját szófejtése kapcsolta össze; nem egy létező orvosi fogalom meghatározása került a borítóra.

A nehézkes cím illeszkedett a sűrű dalszövegekhez és a külön elnevezett gitárszólókhoz. Már a megnevezésben is ott volt a tudományos komolyság benyomását keltő nyelv és a képtelen túlzás. A dalok később más-más tárgyat vittek tovább ebben a formában, a teljes album egysége azonban nem feltétlenül előre megírt történetet jelentett.

A kompozíciók megvalósításához az Amazon Studiost választották. Az eredeti Earache-lemezfüzet Simonswoodot nevezi meg, nem Liverpool belvárosát. Walker és Steer vidéki, a város pereméhez kötődő munkatérként emlékezett rá, ahová a tagok ingázhattak, és ahonnan este haza lehetett térni. A stúdióválasztásban így a professzionálisabb környezet és a napi élet gyakorlati szempontjai egyszerre játszottak szerepet.

Amott később az 1991-es helyszínt a kirkbyi Amazonhoz kapcsolta, és megkülönböztette a Heartwork idején használt liverpooli Amazontól, amely később Parr Street néven lett ismert. A két lemez közös produceri kapcsolata nem jelentette, hogy ugyanabban az épületben dolgoztak. Simonswood megnevezése az eredeti füzetben az 1991-es munkát rögzíti.

Simonswood igazgatási helyzete is változott a következő években. A történeti anyakönyvi kronológia szerint 1974 és 1994 között a Knowsley registration districthez tartozott, 1994 áprilisában West Lancashire-hez került. Az 1991-es felvétel helye a korábbi beosztás világához kötődik. A későbbi körzetnév és a stúdió korabeli megjelölése nem ugyanannak a pillanatnak az adata.

Az Amazon Studios világa

A zenekar anyagilag önállóbb úttal próbálkozott. Walker 2013-as RVA Mag-interjújában arról beszélt, hogy a felvételt saját pénzből kezdték, mert a korábbi Earache-megállapodás már lejárt. A költséget akkor körülbelül tizenhatezer fontra tette. 2021-ben a Decibelnek hozzávetőleg húszezret mondott. A két emlékből nem áll össze egyetlen igazolt végösszeg, közös magjuk viszont világos: a munka saját forrásból indult, és a keret nem volt elég a befejezéshez.

A pénz Walker emlékezete szerint a basszusfelvételek környékén fogyott el. Az elkészült anyagot eredetileg több kiadóhoz akarták eljuttatni, a Roadrunner ajánlatát azonban a feltételek miatt kedvezőtlennek találta. Végül az Earache megállapodását tartották jobbnak, és ezzel fejezték be a lemezt. Az önállóság keresése nem feltétlenül minden régi kapcsolat elutasítását jelentette. A zenekar tárgyalási helyzete és a stúdióidő finanszírozása ugyanannak a munkának két oldala volt.

Colin Richardson szerepe a korábbi tapasztalat folytonosságát jelentette. A második album után a zenekar nem pusztán egy ismert stúdióba akart visszatérni, hanem a vele való munkát folytatta más helyen, produceri szerepben. Steer azt becsülte benne, hogy a szélsőséges zenét komoly technikai feladatként kezelte. A hosszú riffmeneteket és hangszeres részleteket úgy kellett rögzíteni, hogy a sokféle ötlet felismerhető maradjon.

Walker a korábban vágyott tisztaság egyik példájaként King Diamond Conspiracy című albumát említette. Ez hangzási igényt fejez ki, nem a Necroticism konkrét felszerelési receptjét. A harmadik lemez a korábbi korlátok után nagyobb szakmai lehetőséget adott, a későbbi zenészi önértékelésben mégsem vált mindenkinél a produkció végpontjává. Steer a Heartworkkel kapcsolatban beszélt arról, hogy közelebb jutottak a régóta keresett eredményhez; Amott az 1991-es hangzás megítélésében szintén másként gondolkodott évtizedek múltán, mint annak idején.

A pontos szerepeket az eredeti kredit rögzíti. Richardson producerként szerepel, a keverés Carcass és Colin Richardson közös munkája. Keith Hartley a hangmérnök, Ian McFarlane és Dave Buchanan az asszisztensek. A névsor mögött a későbbi emlékezések személyes viszonyokat is megőriztek. Steer Ian baráti és szakmai jelenlétét emelte ki, Dave-et lelkes és intelligens embernek tartotta. Keithről úgy beszélt, hogy nem feltétlenül kedvelte a zenét, ettől még segített és ötleteket adott. Ezek a felidézett benyomások kiegészítik, de nem írják át a lemezen álló munkaköröket.

Felvétel és keverés

A stúdiós gitármunka megosztása sem azonos a színpadi felállással. Amott szerint a ritmusgitárrészeket Steer játszotta fel, ő elsősorban a szólókon dolgozott. A feszes alapokhoz választott módszer nem törölte Amott zeneszerzői hozzájárulását. A riff eredete, a felvételen játszó ember és a kétgitáros élő megszólalás külön kérdés maradt. Az eredeti füzet Amottot gitárral és kiegészítő énekkel, Owent dobbal és kiegészítő énekkel, Steert gitárral és énekkel, Walkert basszusgitárral és énekkel tünteti fel. Külön vendégzenészt nem nevez meg.

A felvétel 1991-hez kötődik, napra pontos stúdióintervallum azonban nem állapítható meg biztosan. A CD-hez társított Nimbus-jelölés a gyártási üvegmaster történetéhez tartozik; nem nevez meg önálló hangmastering-szakembert. A kész album létrejöttének emberi és szakmai szerepei ettől nem bizonytalanodnak el, csak a különböző típusú kreditadatok maradnak saját helyükön.

A dalok közé kerülő beszédrészletek összerendezése a felvételi munka végéhez kapcsolódott. Steer 2021 szeptemberében arra emlékezett, hogy Walker a szomszédos, demózásra használt helyiségben dolgozott rajtuk. Walker más visszatekintésben Dave-dzsel végzett, kevésbé formális munkát is említett. A stúdió nem kizárólag az előre kidolgozott hangszeres szólamok pontos rögzítésének helye lett: a teljes album folyamatát összekötő ötletek is itt nyertek alakot.

Walker a The Who Sell Out, a Crass Christ – The Album és a Crucifucks első lemeze körül keresett lehetséges előképeket a dokumentumszerű megszakításokhoz. Saját utólagos valószínűsítései nem jelentenek konkrét hangminta-átvételeket. A folytonosság, a filmszerű összhatás érdekelte. A hosszú darabok, az orvosi beszéd és a visszatérő szókészlet együtt erősebben foghatták össze az anyagot, mint bármelyik elem külön.

Steer a konceptlemezre vonatkozó kérdést mégsem erősítette meg egy előre kidolgozott cselekmény történetével. Szerinte az átvezetések kelthették egységes elbeszélés benyomását. A tematikus rokonság ettől megmarad: a test kisajátítása, a szakértelem hangja, a morbid humor és az emberi anyag új célokra fordítása újra meg újra felbukkan. A Necroticism azonos világhoz tartozó eseteket rendez egymás mellé, anélkül hogy valamennyinek egyetlen történet következő jelenetévé kellene válnia.

A megrendezett boncolás

A frontborító nem elvont emblémával nyitja meg ezt a világot. Felülnézetből egy szűk, hétköznapi helyiség látszik, közepén egymás mellé és fölé rendezett fekete-fehér portrékkal. A lapok szakadt szélei, hajtásai és illesztései megakadályozzák, hogy sértetlen testként nézzük őket. Arcok kerülnek alkatrészszerű helyzetbe. A fémtálca, az orvosi eszközök és a kesztyűs kezek vizsgálatot ígérnek, a jobbról benyúló, zöld ruhás kar azonban kalapácsot tart. A durva szerszám éppen a finom beavatkozás várakozását bontja meg.

A szürkés portrék között a vörös foltok egyszerre kötnek össze és választanak szét. A visszafogott barna, zöld és szürke környezetből a vért idéző szín és a kalapács narancsos nyele emelkedik ki. Balra az eszköztálca rendezett tárgyai állnak szemben a középen összeállított arcok szétszakítottságával. A padló, a bútor és a szemetesből előtűnő kar felismerhető térbe helyezi a képtelenséget. A felület anyagszerűsége, a papír és a környező tárgyak együtt adják a fenyegetés és a szándékos túlzás hangulatát.

Az alsó, díszesen keretezett albumfelirat mintha újabb tárgyként csatlakozna a jelenethez. A kompozíció nem a személyek sértetlen arcképeit őrzi, hanem a már képpé alakított arcokat használja fel újra. Ezzel a Corporal testkirakója és a többi dal tárgyiasító fantáziája kap vizuális rokont. A kalapács és az összeillesztett portrék a rémület mellett humort is keltenek. Ez a látvány értelmezési lehetősége; a készítés történetét a résztvevők saját emlékei teszik közelebbivé.

A The Pathologist’s Report harmadik részében a képek fizikai összeállításáról és az arról készített új fényképről beszélnek. A borító tehát fényképezett kollázs. A füzetben is megjelenő közeli nézet az arcok és vörös foltok rétegeire irányítja a figyelmet, míg az eredeti front a kezeket, a rendelő tárgyait és a teljes színpadias helyzetet is megtartja. Az alkotási mód egyszerre kézi rendezés és fotográfia.

Walker a 2021-es Decibel-interjúban Ken Owen apjának állatorvosi rendelőjét nevezte meg a beállítás helyeként, Ian Tiltont pedig fotográfusként. A korábbi death metal-kollázsok helyett kevésbé szokványos fotográfiai arculatot keresett, olyasmit, amelyet a 4AD környékén is el tudott volna képzelni. A végső beállítás sok spontán helyszíni döntésből állt össze. A szemetesből előtűnő karra Walker és a fotós nem ugyanúgy emlékezett; a kalapácsos kéz tulajdonosaként Steer Kent valószínűsítette, de biztos azonosítást nem adott.

Amott ezen a fotózáson nem vett részt, és a képet akkor kevésbé találta plakátszerűnek, mint szerette volna. Steer már a Mortuarynak elmondta, hogy az első két lemez képi módszerét nem akarják újra megismételni. A változás tehát közvetlen alkotói szándékhoz kötődik, megvalósulását azonban nem minden tag azonos ízléssel ítélte meg. A későbbi borítóvita már ebben az eltérésben előkészült.

A belső füzet más felületet adott a daloknak. Az anatómiai fejrajz rétegeire sűrű fehér betűk kerülnek, a metszetekre dalszöveg és szerzői megjelölés íródik. A korong körbe rendezett eszközmotívumai a műszereket emblémává alakítják. A külön névvel ellátott szólók a hangszeres részekre is átviszik a groteszk tárgyat: az előadó azonosítása mellett újabb nyelvi játékot adnak. Tilton fotói, Martin Nesbitt és Jeff Walker layoutmunkája, az anatómiai ábrák és Walker szövegei így együtt teszik az album tárgyi alakját a zenével összefüggő világgá.

Nyolc eset

Inpropagation

A kész album nem a legközvetlenebb darabbal kínál belépést. Az Inpropagation hosszú formája azonnal megköveteli azt a figyelmet, amelyre a következő szerzemények is építenek. TrooperEd 2016-ban éppen ezt érezte jó választásnak: a nyitó légkört a Corporal Jigsore Quandary vagy az Incarnated Solvent Abuse nem ugyanígy teremtette volna meg. A későbbi, könnyebben felismerhető középpontok előtt a Carcass a saját bonyolultabb alakját mutatta meg.

A nyolc szám valamennyi szövegét Walker írta, de a zeneszerzői történet változik közöttük. A sűrű formákban Owen és Steer korábbi közös munkája, Amott bekapcsolódása és a zenekari átrendezés eltérő súllyal van jelen. A hátlapra nyomtatott részidők összege 46:31, ez azonban a közölt számok összege, nem a hanghordozó mért teljes hossza. A dalok történetében ezek a nyomtatott adatok is a tárgyi megjelenéshez tartoznak, akárcsak a szerzők és az elnevezett szólók.

A hangzó szerepek közül több későbbi kritikus a két vezető énekhang ellentétét emelte ki. Lars Christiansen, majd NocturneSP és ColdJustice leírásában Walker magasabb, érdesebb megszólalása Steer mélyebb hangjával felel egymásnak. A vokális kontrasztot ugyanúgy az album személyiségéhez sorolták, mint Owen változó dobritmusait és a gitárszólókat. A ritmusszekcióval együtt ez a különbség tette számukra felismerhetővé a hosszú darabok belső mozgását.

Az Inpropagation mellett 6:19 áll. Szövege a halál utáni tiszteletet egy képtelen kertészet haszonelvével váltja fel: hamvak, csontok és más maradványok táplálják a talajt. A természetes körforgás vigasztaló képzete helyett olyan eljárás jelenik meg, amelyben az emberből még halála után is munkára fogható anyag lesz. A temetési és gazdasági szavak közötti feszültség adja a groteszket. Ami személyes veszteségként gyász volna, az a beszélő számára erőforrás.

A zenei kredit Owen és Steer nevét őrzi. A hosszú kompozíció a közös dalírás egyik korai állapotát viszi tovább, és olyan formává nő, amelyet Steer 2021-ben már nehezen idézett fel teljes egészében. A saját alkotás sem feltétlenül válik egyszerű, egyetlen mozdulattal áttekinthető szerkezetté az emlékezetben. A darab bonyolultsága a zenész visszatekintésében is megmaradt gyakorlati feladatnak.

EonBlueApocalypse a Sputnikmusic dalonként haladó értékelésében a beszédmintát, a gyors dobot és a később kibontakozó dallamos vezető gitárt emelte ki. Nála a hosszúság nem fáradtságot, hanem folyamatos érdeklődést jelentett; az Inpropagation 5/5-öt kapott. cglaume a Thrashocore 2009-es írásában az 5:55 körül megjelölt súlyos ritmikai részt választotta külön példának. A két leírás nem ugyanarra a pillanatra figyel, de mindkettő a tempó és karakter változásában találja meg a hosszú forma értelmét.

Deathdoom1992 a 2013-as FDR CD-ről írt 2016-os kritikájában ezt a dalt nevezte személyes csúcspontjának. Közben a többnyire hosszú, technikás anyagot eleve szűkebb hallgatóságnak érezte hozzáférhetőnek. Az első szám így egyszerre lehetett számára az album legjobb része és egy nehéz belépés példája. A fogadtatás e kettőssége végigkíséri a lemezt: a részletekben rejlő gazdagság ugyanazt a figyelmet kéri, amelynek hiányában a hosszúság teherré válhat.

Corporal Jigsore Quandary

A Corporal Jigsore Quandary 5:27-es nyomtatott idejével közvetlenebb állomásnak látszik a nagy nyitány után. A szövegben a halott test kirakóvá alakul. A végtag, csont és koporsó egy illesztési feladat része lesz, amelyben a személy helyére az alkatrészek rendje kerül. A logikai játék gyakorlati kérdései eltakarják a méltóságot, és ebből a képtelen figyelemeltolódásból születik a fekete humor. A darab nem egy valós bűnesetet akar dokumentálni, hanem a tárggyá tett testtel játszott gondolatot viszi végig.

Az eredeti füzet Steer és Owen nevét adja meg a zene mellett. A későbbi adatbázis-kredit Amottot is felsorolja, a gitáros pedig a középső dallamos leállás egyik riffjét saját ötleteként idézte fel. Walker a később alakított darabok közé sorolta a Corporalt, kisebb Owen-részvételre emlékezve, mint több korábbi szerzeménynél. A nyomtatott névsor és a későbbi emlékezet így másfajta adatot őriz. Egyik eltérésből sem következik biztos százalékos felosztás.

A dobindítást különösen sok hallgató azonosította a dal arcaként. EonBlueApocalypse a kezdő ritmust, a főriffet és a szólókat emelte ki, és itt is 5/5-öt adott. A dobosként megszólaló CelestialEmissary 2023-ban Owen súlyeltolásaira és a hangszer vezető szerepére figyelt. Matteo Bovio már 2004-ben a könnyen megjegyezhető alapriffben látta az új Carcass egyik erejét. Számára a korábbi sűrűség után a felismerhető motívum jelentett fordulatot, nem pusztán a technika nehezedése.

A dallamos középrész más reakciót is kiválthatott. cglaume a 4:03 körüli váltást groove-os, dallamos pillanatként értékelte, Annable Courts 2022-ben éppen az ilyen rockosabb oldódást tartotta az atmoszféra megbontásának. A kontraszt az egyik hallgatónak tágította, a másiknak megszakította a fenyegető világot. A későbbi videós ismertség sem szüntette meg ezt a különbséget. A Corporal a lemez könnyen megnevezhető középpontja lett, miközben ugyanúgy része maradt a forma körüli vitának.

Symposium of Sickness

A harmadik tétel, a Symposium of Sickness mellett 6:39 szerepel. A szöveg itt a groteszk művészet jogosságára is rákérdez. A betegesnek tartott kép, az erkölcsi vád és az ízlés kérdése előtérbe lép; a beszélő nem egyszerűen újabb testi rémtörténetet mond, hanem azt a helyzetet is felmutatja, amelyben az ilyen szöveg megítélhető. A túlzás önálló nyelvként követel helyet, anélkül hogy minden kép kötelező erkölcsi tanítássá változna.

Owen szerzői jelentősége a Symposiumban a legvilágosabb. A korabeli kredit az ő nevét közli, Walker és Steer a 2021-es évfordulós beszélgetésben is hozzá kötötte a meghatározó alapanyagot. A hosszú kompozícióban tehát nem csak a dobos végrehajtói teljesítménye fontos. A szerkezet kialakításában is jelen volt az az ember, akinek ritmikai munkáját a későbbi kritikák sokszor külön dicsérték.

EonBlueApocalypse mégsem ugyanakkora eredményt hallott itt, mint a nyitó kettősben. A kezdő blastbeat és a riff összekapcsolását kevésbé érezte sikerültnek, a számot kevésbé tartotta emlékezetesnek, és 3,5/5-re pontozta. Hames_Jetfield 2023-ban viszont a név szerint kiemelt darabok közé sorolta a Symposiumot, miközben az egész albumra 100%-ot adott. A merész szerkezet és az azonnali megjegyezhetőség nem minden hallgatónál ugyanabban az arányban számított.

Walker 2021-es Revolver-interjújában a dal önutaló szerepe is előkerült. Az orvosi szókészlet nem azonos az orvosi szakgyakorlattal, a szöveg beszélője pedig nem a zenész személyes tetteinek tanúja. A Symposiumban a Carcass körüli morális félreértésekre is választ kínáló hang hallható a résztvevői értelmezés szerint. A provokációhoz való jog és az album saját nyelvének végiggondolása itt különösen közel kerül egymáshoz.

Pedigree Butchery

A Pedigree Butchery 5:50-es hátlapi adattal követi ezt a megállást. Az emberi testből állati táplálékot előállító képtelen folyamat megfordítja a megszokott fogyasztási láncot. Aki más élőlényt terméknek, húsnak és tápanyagnak tekint, itt maga kerül alapanyagként a folyamatba. A gondozás, szülőség és táplálás szavai sem maradnak ártatlanok: ugyanaz a gondoskodást ígérő nyelv groteszk termelési rendbe kerül.

A zenét az eredeti füzet Steernek, a szöveget Walkernek tulajdonítja. Steer személyes vegetarianizmusa mellett a morális fordításnak külön súlya van, de a dal ettől sem válik minden tag közös etikai nyilatkozatává. A közvetlen jelszó helyett a hétköznapi feldolgozó szemléletet teszi kényelmetlenné. A szöveg ereje a megszokott fogalmak elmozdításában van: ugyanaz a logika más tárgyon már elviselhetetlennek látszik.

A zenei értékelésekben a dallamosabb szakaszok és a lüktetés kerülnek elő. EonBlueApocalypse fellélegzésnek érezte e részeket, és 4,5/5-öt adott. cglaume a 3:06-tól kibontakozó menetet és a körülbelül 3:42-es szólót nevezte meg. Crank_It_Up_To_666 2008-ban a groove-ot a súlyosság és a tisztábban elkülönülő hangszeres kép találkozásaként dicsérte. A részletekben a hosszú dal mozgásának változását hallották fontosnak.

Bovio, a 2010-es holland kritikát író Tatzel és a 2013-ban visszatekintő lonerider szintén a kedvelt állomások közé helyezte a Pedigree-t. A szélsőséges szöveg nem tűnt el attól, hogy a gitárgondolkodás több kapaszkodót kínált. A szám ezért jól mutatja, mennyi folytonosság férhetett össze az új formával. A korai groteszk és a részletesebb szerkesztés itt nem kioltja, hanem egymás mellé helyezi a maga követelményeit.

Incarnated Solvent Abuse

Az Incarnated Solvent Abuse 4:32-es nyomtatott hossza a másik viszonylag közvetlenebb darabot jelöli. A testből ragasztó képződik, a termékhez pedig az oldószerbelégzés önpusztító képzete társul. Az egyik oldal ipari hasznot keres az emberi anyagban, a másik a kész anyag kipárolgásában talál bódulatot. A pontosnak ható anyagnevek és a hétköznapi ragasztó közti távolság különösen tömör formában hozza létre a Walker-féle humort.

A zeneszerzői sorban Amott és Steer áll. A fő ötletek, a középrészek, a szerkezeti javaslatok és a dobtémák különböző résztvevőktől érkeztek, mire a hozott riffanyag Carcass-dallá alakult. Amott stúdiós szólómunkája ehhez kapcsolódik, de nem azonos vele. A füzet a szólókat a ragasztó belélegzését és a sűrű maradványt idéző nevekkel látja el. A hangszeres közjáték így a szöveg tárgyának nyelvi mellékszálát is folytatja.

EonBlueApocalypse szinte megszakítás nélküli rohamként írta le a darabot, 4/5-ös pontszámmal. cglaume a 4:22 körüli groove-váltásra mutatott rá. Tatzel számára ez volt a lemez személyes csúcspontja, Jason Birchmeier az AllMusicnál szintén külön kiemelte. A különféle leírásokban az Incarnated felismerhetőbb központi karaktert sűrít abba a részletigénybe, amely a hosszabb számokat is szervezi.

A dal videója új nyilvánosságot adott ennek a karakternek. Amott a fehér díszletet, a fehér testfestéket és az európai Headbanger’s Ball rendszeres vetítéseit őrizte meg. Walker és Steer sokkal kevésbé szerették a végeredményt. A nyilvános ismertség és a résztvevők elégedettsége ezért itt sem vált ugyanazzá. A klip későbbi képe és a lemez zenei szerepe egymással összefüggő, mégis külön történet maradt.

Carneous Cacoffiny

A Carneous Cacoffinyhoz az eredeti hátlap 6:31-et nyomtatott. A szöveg a művészi fennmaradás emelkedett ígéretét fordítja át kézzelfogható anyaghasználattá: a holtakból hangszerek készülnek, és mintha a maradványokon keresztül a zene folytatná az életüket. A zeneszerzés, a karmester és a koncertterem nyelve a temetés és a testnyersanyag fogalmaival találkozik. Ami másutt halhatatlanságot ígérne, itt a személy eltüntetésével valósul meg.

Steer zenéjéhez Walker a saját groteszk művészeteszményét kapcsolta. Az Inpropagation hasznot kereső kertésze után az alkotó veszi birtokba a maradványokat. Az album tárgyiasító logikája így nem egyetlen foglalkozást támad: a művészet emelkedettsége mögött is előhívja ugyanazt a képtelen önzést. A címben a testiség és a hangzás szójátéka is ehhez a kettős látáshoz illeszkedik.

EonBlueApocalypse a fokozatos erősödést, sebességváltásokat és a kemény riffek áramlását 4,5/5-tel értékelte. cglaume a 2:28 körüli gyors thrashrészt választotta ki példának. lonerider 2013-ban úgy érezte, hogy a dal riffjeiből szinte egy teljes albumra elegendő ötlet kitelne, NausikaDalazBlindaz pedig 2012-ben a szokatlanul könnyed ringást is megjegyezte. A sűrűség itt nem mindenkinél egyformán súlyos, változatlan tömbként jelent meg.

A sok részből kialakuló zene és a holtakból összeállított zenekar képe között adódik értelmezési kapcsolat. Ez azonban nem a komponálás dokumentált receptje, hanem a kész mű két rétegének találkozása. A Carneous esetében különösen jól látszik, hogy a nyelvi humor nem egyszerűen a hangzó anyagra kerülő magyarázat: önálló világot épít, amely a kritikai leírásokban a hangszeres bőséggel együtt válik emlékezetessé.

Lavaging Expectorate of Lysergide Composition

A hetedik cím, a Lavaging Expectorate of Lysergide Composition mellett 4:04 olvasható. A rövidebb szöveg az érzékelés és a tudat fölötti ellenőrzés elvesztése felé fordítja a test korábbi történeteit. Különféle vegyületek és hallucinogén hatások túlzó képzetei jelennek meg; az ember itt már a saját önazonosságában is kiszolgáltatott. A nyelv nem gyógyszertani eljárást ír le, hanem a kontroll elvesztésének groteszk állapotát.

A zene kreditje Steeré, a szöveg itt is Walkeré. A rövidebb terjedelem nem tette a darabot automatikusan a legkönnyebben befogadhatóvá. EonBlueApocalypse 3/5-re értékelte, ismétlődőbbnek és kevésbé emlékezetesnek érezve. NausikaDalazBlindaz részben tölteléknek tartotta, bár a groove-jait ő is megjegyezte. DethFanatic ezzel szemben már 2003-ban a kedvencei között nevezte meg, morbert pedig 2008-ban a különösen fülbemászó példák közé sorolta.

cglaume a 0:32 körüli törésre figyelt fel, Annable Courts a dal elejét használta a tisztábban artikulált hangzás egyik példájaként, JohnHolmes pedig a riffmunkát dicsérte. A szám a nagyobb kompozíciók között másféle sűrítést kínál. Az eltérő befogadásokból nem lesz egyetlen biztos helye a rajongói rangsorban, viszont jól látszik, hogy a rövidség és az emlékezetesség nem azonos mérce.

A megjelenés utáni rádiós nyilvánosságban is fennmaradt a dal nyoma. Az 1991. november 16-i John Peel-adás rajongói műsorjegyzéke ezt a címet közli. Nem csak a később videóval is támogatott számok képviselték tehát a Necroticismot. A helyi és nemzetközi undergroundból kinőtt együttes új darabja ugyanazon rádiós közvetítő csatornán jutott hallgatókhoz, amely a korai sessionök idején is fontos volt.

Forensic Clinicism / The Sanguine Article

A Forensic Clinicism / The Sanguine Article 7:09-es nyomtatott ideje a nagy lezárást jelöli. A műtő színpaddá válik, a beavatkozás művészi teljesítményként jelenik meg, a groteszk szakember pedig saját nagyságának bizonyítékát keresi a testen. A gyógyítást ígérő szavak romboló cselekvést fednek. A Carneous zeneszerzője után ismét egy magát magasabb rendű tevékenység képviselőjének tartó szereplő sajátítja ki az embert.

Steer zenéje és Walker szövege itt a kettős címhez illő, hosszabb formába rendeződik. Nem egy korábbi cselekmény valamennyi szálát oldja fel, inkább még egyszer megmutatja a patológiai szerepjáték módszerét. A maradványból lehetett talaj, kirakó, táplálék, ipari termék és hangszer; a végén maga az átalakítás lép föl előadásként. A folyamat tárgyát az ember, dicsőségét az önmagát ünneplő szakember kapja.

A Primary ABYSS nevű, az egész lemezre mindössze 5/10-et adó kritikusa éppen ezt választotta a legerősebb tételnek. EonBlueApocalypse 4/5-tel súlyos, kérlelhetetlen gitármenetet emelt ki, morbert később death metal epikumként dicsérte. JohnHolmes elismerte, hogy a bonyolultság minden részletét nem tudta megfejteni. A záródal nagysága az ő számára sem jelentett könnyű áttekinthetőséget.

Commander Octopus a saját 2022-es, 100%-os értékelésében szintén különösen fontosnak tartotta a Forensicet, miközben az album más részein néha elvesző irányt hallott. A nagy végpont így nem bizonyítja visszafelé valamennyi kitérő szükségességét. Azt mutatja meg, meddig tudta elvinni a zenekar ezt a formát, és miért lehetett ugyanaz a vállalás az egyik hallgatónak kimeríthetetlen gazdagság, a másiknak túl sok részlet.

A nyolc eset nem válik egyetlen szereplő történetévé. A nyitó és a záró nagy szerkezet között a Corporal és az Incarnated adja a leggyakrabban megnevezett felismerési pontokat. A Symposium a megfogalmazás jogára kérdez, a Pedigree és az Incarnated a fogyasztás és ipar, a Carneous a művészet, a Lavaging az érzékelés felé fordul. A dalok közé iktatott beszédrészletek intézményes hangulatba foglalják az eltérő fantáziákat, a visszatérő szóhasználat pedig újra összeköti őket.

Walker barokkosan sűrű szavai és a hangszeres formák részletigénye hasonló kérdést vet fel: mikor gazdagít a felhalmozás, és mikortól nehezíti a követést? A lemez későbbi értelmezései éppen ezen a ponton térnek szét. A közös anyag nem egyöntetű választ ad, hanem olyan alakot teremt, amelyet újabb figyelmek más-más részeknél tudnak megfogni.

A lemez kilép a stúdióból

A Necroticism – Descanting the Insalubrious 1991 őszén az Earache harmadik Carcass-nagylemezeként jutott közönséghez. A MOSH 42 jelölés a vinilhez, a MOSH 42CD a CD-változathoz kapcsolódik. Az eredeti év és az október végi időszak biztosabban áll, mint az egyetlen nap: a Decibel 2021-es bevezetője október 30-át, a kiadói Bandcamp-adatlap október 31-ét közli. A két dátum eltérése a történet része marad.

A Mortuary harmadik számában Steer még november eleji megjelenést remélt, és a szerződés véglegesítéséről beszélt. A lapszámon 1992 áll, a beszélgetés azonban egy korábbi, a megjelenés előtti állapotot őriz. A terv és a tényleges kiadás nem ugyanaz az esemény. Az interjú pontos felvételi napja nélkül nem lehet az eltérést egy kitalált dátummal megszüntetni. A kész anyag mögött a pénzügyi megállapodás, a terjesztés és a promóció megszervezése is ott állt.

Steer a korábbi album forgalmazását gyengének érezte, az Earache-szel sem volt mindenben elégedett. Nem rendkívüli, egyedülálló ellenségeskedésként fogalmazott erről: úgy látta, más zenekaroknak is hasonló kifogásaik vannak saját kiadójukkal szemben. Az underground eredetű vállalkozás egyszerre tudott új lehetőséget adni és korlátok közé szorítani. A Necroticism végül éppen a saját pénzből indított felvétel és a megújított kiadói kapcsolat összekapcsolásával kerülhetett a boltokba.

A megjelenés hat napja

Az október végi napok nem különültek el a maguk hétköznapi rendjétől attól, hogy egy extrém metal-lemez eljutott a közönséghez. Nagy-Britannia John Major kormányzása alatt recesszióval küszködött. A Szovjetunió még létezett, miközben köztársaságainak és egész Kelet-Európának a jövője átalakulóban volt; Svédország már benyújtotta az európai közösségi csatlakozási kérelmét. A jugoszláviai háború nem későbbi visszatekintésből vetült erre az őszre: már ezekben a hetekben is emberek életét érintette. Ebben a világban jelent meg a Necroticism, amelynek dalait korábban megírták és felvették. A kiadás körüli hírek nem a zene keletkezésének okai, hanem annak a kornak a részei, amelybe a lemez megérkezett.

A brit nyári időszámítás október 27-i befejeződése után Liverpoolban a faliórák szerint is korábban kezdődtek az esték. A repülőtér megfigyelései szerint október 28-án nyolc és tizenegy fok közötti hőmérsékletet mértek, és szitálást jegyeztek fel; kedden tíz és tizenhárom fok között alakult a hőmérséklet, gyenge esővel és párássággal. Ezek nem valamelyik zenész személyes naplójának adatai, hanem a város közelében működő mérőállomásé. Ugyanezen a hétfőn megjelent a Queen Greatest Hits II című válogatása. A brit lemezpiacon már ezzel az egy időponttal is két különböző nyilvánosság rajzolódott ki: a közismert slágereket újra összegyűjtő nagykiadói megjelenés és az Earache-nél készülő, sokkal szűkebb közegben figyelt Carcass-album.

Október 29-én este az Anfielden 21 553 néző látta a Liverpool és a Port Vale 2:2-es Ligakupa-mérkőzését. A város élete a megszokott eseményei között haladt tovább. Másnap a liverpooli repülőtéren hétfokos minimumot és tizenkét fokos maximumot rögzítettek, gyenge esővel. Azon az estén a Goodison Parkban az Everton 4:1-re legyőzte a Wolverhamptont. Október 30. közben a Carcass-lemez egyik forrásokban fennmaradt kiadási dátuma is volt. A mérkőzések és az időjárási megfigyelések nem árulnak el semmit a zenekar tagjainak aznapi programjáról, mégis pontosabban kijelölik azt a várost és hétköznapi világot, amelyhez a megjelenés ideje kapcsolódott.

Ugyanezen a szerdán Madridban megnyílt a közel-keleti békekonferencia amerikai és szovjet társelnökséggel. A diplomáciai kísérlet hírével egy időben Dubrovnikból tüzérségi támadásokról érkeztek jelentések; egy korabeli európai megfigyelői beszámolót idéző későbbi ENSZ-anyag október 30-ára hat civil sebesültet említ. A két esemény más térséghez és más konfliktushoz tartozott, mégis ugyanannak az 1991-es évnek a történetébe esett. Oroszországban Borisz Jelcin két nappal korábban nagyszabású gazdasági reformokat ismertetett. Az Európát és a tágabb világot alakító változások így nem általános történelmi díszletként, hanem pontos napokhoz köthető fejleményekként voltak jelen az album megjelenésének hetében.

A Carcass hivatalos Bandcamp-adatlapja október 31-ét nevezi meg megjelenési napként. A liverpooli repülőtéren akkor nyolc és tizenkét fok között alakult a hőmérséklet; esőt is jelentettek, a legerősebb rögzített széllökés pedig elérte a 88,9 kilométer/órát. Ebből nem következik, hogy egész Liverpoolban, a nap minden órájában vihar tombolt. A dátum másik, országosan is azonosítható eseménye II. Erzsébet brit parlamenti trónbeszéde volt, amelyben a kormány tervei mellett az átalakuló európai biztonsági helyzet is helyet kapott. A brit politikai napirend, az időjárás és a kis példányszámú underground kiadvány világa különböző ritmusban működött, mégis ugyanazon a napon osztozott.

November első napján a repülőtér adatai szerint tíz és tizenhárom fok között maradt a hőmérséklet, esővel és erős széllel; a megfigyelések 77,8 kilométer/órás széllökést is rögzítettek. Madridban a békekonferencia háromnapos nyitó szakasza a végéhez ért, Dubrovnik Gruž és Lapad térségéből pedig további lövetéseket jegyeztek fel. Szombaton Liverpoolban ismét esős, hűvös időt mértek. Az Anfielden a Crystal Palace 2:1-re nyert a Liverpool ellen, Londonban pedig Ausztrália 12:6-ra legyőzte Angliát a rögbi-világbajnokság döntőjében. A hét lezárulásával a mindennapi sporthírek, a nemzetközi diplomácia és a háborús beszámolók továbbra is egymás mellett léteztek. A Necroticism megjelenése ebbe a folytonos időbe esett, nem különálló, minden mást felfüggesztő eseményként.

A brit slágerlisták különösen jól mutatják, milyen eltérő zenei közönségek éltek egymás mellett. Az október 27. és november 2. közötti kislemezlistát a U2 The Fly című dala vezette; mögötte Vic Reeves és a Wonder Stuff közös felvétele, majd a 2 Unlimited következett. Az albumlista első helyén a Simply Red Stars című lemeze állt, Tina Turner válogatása a második volt. A Carcass nem ebben a tömegpiaci mércével mért nyilvánosságban kereste a helyét. A független kiadók, szakboltok, fanzinok, levelezések és koncertek egymásra épülő kapcsolatrendszerében a harmadik nagylemez hosszabb, részletesebben szerkesztett dalai olyan hallgatókhoz jutottak el, akik a zenekar korábbi szélsőségességét ismerték, de nem feltétlenül ugyanazt várták a következő lépéstől. Az első kritikák ezt az eltérő várakozást tették majd világossá.

A korai fogadtatás nem kész klasszikust üdvözölt mindenütt. Nick Mertaugh a Disposable Undergroundban erősen csalódottan írt. A korábbi grind hiányát, a hivalkodónak érzett szólókat és az unalmas riffeket kifogásolta. Nála a Reek képviselte az egyik szélső pontot, a Symphonies köztes állapotot, a Necroticism pedig már túl messzire került a szeretett hangzástól. A kritikát az 1992-es ötödik számban megjelent Steer-interjú idézte vissza; maga a recenzió a megelőző lapszámból származott.

A korabeli kritikai fogadtatás

Steer a válaszban az előrelépés szükségességét védte. Két évvel korábban más zenék és megoldások érdekelték őket, nem látta értelmét a Symphonies lemásolásának. A koncertek nagyobb látogatottságában és az általa tapasztalt eladási növekedésben új hallgatók megjelenését érzékelte. Elfogadta, hogy a régi közönség egy része elveszik, de a puszta sebességet és súlyosságot nem tekintette a zenei gondolat helyettesítőjének. A rajongói veszteségérzet és a zenekari fejlődés ugyanannak a lemeznek két, egyidejű olvasata volt.

A Primary első számában ABYSS 5/10-et adott. A címlap 1991 januárját, a belső beköszöntő 1992 januárját mondja; a már a Necroticismot tárgyaló szöveg az utóbbi állapothoz illik. A kritikus a játék és hangzás javulását elismerte, személyesen mégsem szerette az új Carcasst. A beszédminták, a szövegek és a vokál érthetősége ellen is kifogást emelt, a Forensicet viszont a legerősebb darabnak nevezte. Az osztályzat így nem minden fejlődés tagadása volt, hanem a technikai elismerés és az élmény különválása.

A Rock Hard 56. számához 1991. november 21-i dátum és 8,5-ös értékelés kapcsolódik. A kedvező pontszám a korai elutasítások mellett fontos ellenhang, de önmagában nem adja vissza a teljes kritika érvelését. A lemez megjelenése körüli közönség ezért nem írható le sem egységes elutasítással, sem egyöntetű ünnepléssel. A váltás valódi volt, következményei pedig különböztek aszerint, ki mit várt a Carcasstól.

A videók újabb hallgatók számára tették felismerhetővé a zenekart. A Corporal és az Incarnated viszonylagos közvetlensége indokolta a választást Walker későbbi emlékezetében. A klipkészítés közben pénzügyi korlátok között zajlott. Az Incarnated fehér díszletét és testfestékes napját Amott első saját videós élményként idézte föl; a hosszú nap végén az autójukat elszállították. A későbbi emblematikus képhez ilyen hétköznapi emlék is társult.

Steer viszont már 1992-ben úgy beszélt az eredményről, mint amelyben a rendező nem vette figyelembe az ötleteiket. A ráköltött pénz miatt mégis meg kellett jelentetni. A Corporal Astoria-koncertanyagból összeállított változatát valamivel jobbnak tartotta, de a vágás szerinte ott sem követte megfelelően a zenét. Walker később szintén kínosnak érezte az Incarnated-klipet. Amott ezzel szemben a Headbanger’s Ball gyakori európai vetítéseinek ismertségnövelő szerepét hangsúlyozta. A siker és az alkotói ízlés eltérése nem oldódott föl az idővel.

Turnék és új közönség

1992-ben a Gods of Grind-turné az Entombed, Carcass, Cathedral és Confessor különböző világait egy közös név alatt vitte tovább. Az Astoria londoni állomása március 18-án volt. Walker a március 30-i Underground Empire-interjúban elutasította magát az önmeghatározást; Steer később a címkében kiadói marketinget látott. A sorozat könnyen megjegyezhető neve egyszerűbbnek mutatta a zenéket annál, amilyenek a tagok szerint valójában voltak.

A turnézás nem állandó teltházként maradt meg a résztvevőkben. Walker a Spikeheadnek a nagyobb amerikai állomások és az alig érdeklődő helyek közti különbségről beszélt. Marseille-t rossz tapasztalatként említette, és a promóter munkájának jelentőségét is hangsúlyozta. A fanzinokon keresztül érkező sok levél közben másként mutatta az érdeklődést, mint egyetlen este közönsége. A zenekar körüli hálózat nagyságát nem lehetett egyetlen este koncertközönségével mérni.

A Campaign for Musical Destruction amerikai útjának későbbi, több résztvevőt megszólaltató emlékezete hosszú furgonos utakat és takarékos szállásokat őrzött. Owen 1996-ban arra is visszatért, hogy több évnyi amerikai koncertezés után sem érzett az európainál aránytalanul nagyobb tengerentúli közönséget. A bővülő nemzetközi piac nem törölte el a kisléptékű turnézás nehézségeit. A hosszú dalokat új és új termekben kellett eljátszani, ahol nem mindenki ismerte előre a váltásaikat.

A Tools of the Trade maxi a stúdiómunka másik folytatása lett. Steer egy albumról kihagyott, oda nem illőnek érzett darabot, két régi szám új felvételét és egy albumról átvett tételt nevezett meg a hátterében. Nem a következő nagylemez előre megrajzolt programjának tekintette. A későbbi bónuszkiadások ezért nem változtatják meg az eredeti nyolcdalos album szerkezetét. A régi anyag újrajátszásában inkább az új produkciós lehetőségek és a korábbi ötletek találkoztak.

A Carcass új útjai

A következő album gondolata már a Necroticism turnéi alatt formálódott. Walker későbbi visszatekintése szerint a hosszú, kanyargó kompozíciók után rendezettebb és rövidebb dalokat kerestek. Ken Owen az 1996. június 4-i telefoninterjúban az élő tapasztalatot is hozzátette ehhez: egy olyan közönségnek, amely először hallja a zenét, a sok hirtelen riff- és tempóváltás nehezen követhető. A koncert így nemcsak az elkészült szerzemények bemutatása volt, hanem a következő írásmód egyik tanítója is.

Az 1993-as Heartwork ebből a folyamatból jött, nem a harmadik lemez egyszerű megismétléseként. Amott dallamos gitárfelfogása nagyobb szerzői szerepet kapott. A Necroticism saját arányai közben megmaradnak: Steer és Owen korábbi alapjai, Amott megnevezett részvétele, Walker szerkezeti és szövegi munkája nem lesz attól más, hogy a következő állomáson változott az együttműködés. Egyazon zenésznek különböző albumokon eltérő súlya lehetett.

Steer 2015-ös és későbbi mérlegeiben a Heartwork hangzását közelebbinek érezte ahhoz, amit már korábban is keresett. A rajongó kedvenc lemeze és az alkotó technikai céljának legjobb megvalósulása így nem feltétlenül ugyanarra a címre esett. A Necroticism a kompozíciós merészség fontos pontja maradhatott akkor is, ha a stúdiós eszmény nála még tovább mozgott. A fejlődés nem egyetlen skálán mért, minden szereplőnél azonos javulás volt.

A Heartwork után a felállás is átalakult. Michael Amottot a turnékon Mike Hickey, majd Carlo Regadas követte. Regadast a helyi Devoidból már ismerték, Steer a stúdiómunkájukkal is kapcsolatba került. A Carcass nemzetközi pályájában tovább éltek a liverpooli színtér régebbi személyes kapcsolatai. Walker a Disposable Underground 1994-es interjújában a tagcseréket a közös működés eltérésein keresztül magyarázta, nem egyetlen biztos botrány történetével.

A következő korszak

A régi hangot visszakérő szemrehányások ekkor már több albumot kísértek. Walker úgy emlékezett, az „eladta magát” vád már a Reek utáni változásoknál is előkerült. A zenekar mégsem a korábbi anyag változatlan másolatát választotta. Koncertműsoraiban Necroticism-, Symphonies- és Heartwork-dalok együtt maradtak jelen, miközben új szerzői elképzelések vezettek a későbbi Swansonghoz.

Owen 1996-os beszélgetése a következő kiadói fordulatot is megvilágította. A Heartwork amerikai forgalmazásának Columbia-licence után a zenekar új megállapodást keresett, és a Columbiával kötött szerződést. A nagykiadó azonban szerinte nem tartotta eléggé kereskedelminek a Swansong felvételét, különösen Walker énekét kifogásolta. A brit és amerikai irodák közötti kommunikáció lassította az ügyeket, a megjelenés csúszott, a tagok pedig igyekeztek visszaszerezni a felvételt. Végül ismét az Earache lett a kiadói háttér.

Ez más történet, mint az 1991-es stúdiópénz elfogyása. Az albumok körüli szerződéses nehézségek egymás mellé helyezhetők, de nem olvaszthatók egyetlen, változatlan konfliktusba. Walker 2006-ban a feloszlás okai között a közös munka utáni kifáradást és az egyre eltérő elképzeléseket is megnevezte. Steer a Swansong idején személyes nézeteltérésekre emlékezett. A későbbi feszültségek nem bizonyítják, hogy a Necroticism készítésekor már ugyanilyen válság állt volna fenn.

A szétválás több irányt nyitott. Walker és Owen Blackstar-időszaka, Steer más zenék felé fordulása, Amott későbbi Arch Enemy-munkája nem egyetlen folytatás részlete volt. A régi Carcass-lemezek közben olyan hallgatókhoz is eljutottak, akiknek már nem az új albumot készítő zenekar jelentette az első találkozást. Az 1991-es anyag súlya növekedhetett akkor is, amikor alkotói mással foglalkoztak.

Ken Owen és a zenekar utóélete

Ken Owen 1999-es súlyos egészségi válsága az utóélet személyes határát is kijelölte. A résztvevők agyvérzésről, kómáról és részleges felépülésről beszéltek. A későbbi állapot korlátozta, hogyan vehetett részt a zenekar újabb működésében, de nem változtatta meg korábbi szerzői helyét. A Symposium zenei alapja, a korai riffmunka és a hosszú formák alakítása ugyanahhoz a Ken Owenhez tartozik, akinek kreatív jelentőségét a társai újra meg újra hangsúlyozták.

A 2007–2008 körüli újjáalakulást kezdetben rövidebb koncertsorozatként képzelték el. Amott és Daniel Erlandsson az első visszatérő felállásban szerepelt, a későbbi működés azonban más irányt vett. Steer új alkotói érdeklődése és a többéves közös koncertezés végül 2013-ban új dalokhoz, a Surgical Steelhez vezetett. A visszatérés nem maradt a régi anyag újrajátszásának alkalmi vállalkozása.

Owen nem korábbi dobosi szerepében tért vissza. Vokális közreműködése és véleménye mégis a baráti és alkotói folytonosság része volt. Steer fontosnak tartotta, hogyan viszonyul az új zenéhez és az új dobos játékához. A korábbi közös munka nem változott puszta múzeumi emlékké attól, hogy a feladatokat mások is átvették. A személyes kapcsolat és a zenei örökség új formában maradt jelen.

A Necroticism későbbi CD-, kazetta-, vinil- és digitális változatai közben más-más belépést adtak a régi dalokhoz. A Tools of the Trade bónuszai vagy a dokumentumfilmes mellékletek olyan hátteret kínáltak, amelyből az első hallgató többnyire csak a végeredményt ismerhette. A 2008-as résztvevői visszatekintés, majd a 2021-es részletes beszélgetés a szerzői arányokról, a pénzről és a borító készítéséről is új nézőpontot adott a már ismert zenéhez.

A Full Dynamic Range felirat a későbbi megjelenések saját megjelölése. A különböző hangváltozatok tényleges összehasonlítását nem helyettesíti, történetileg viszont jelzi, hogyan kínálták újra az anyagot. Frank Stöver és Tatzel újrakiadási ismertetőiben a régi lemez értékelése és a köré rendezett új dokumentáció együtt szerepelt. A zene önálló életét így a terjesztés és az emlékezés változó formái is tovább alakították.

A Carcass saját későbbi emlékezete sem egyetlen végső ítéletet tartott fenn. Walker az évfordulókat inkább a továbbhaladás felől nézte, Steer a régi produkcióban az elért eredményt és a még meg nem valósult célt is látta, Amott pedig az egykori közös munka későbbi fegyelmező hatását emelte ki. Amikor készítették, egyikük sem abból indult ki, hogy évtizedek múlva biztos klasszikusként fogják számon tartani.

A lemez hosszú élete

Az idővel megjelenő kritikák már a Heartwork és a későbbi pálya ismeretében nézték az 1991-es lemezt. Allan a MetalBite 2002-es írásában a tisztább hangot, a két gitáros munkáját és Owen technikáját méltatta, de a hosszabb hallgatás nem kötötte le mindenütt. A Heartworkben érettebb összerendezést érzett. A lapon 7,6/10-es végső érték mellett az összesítő mezőben más szám állt; a kettőt nem lehet egyetlen kitalált osztályzattá egyszerűsíteni.

DethFanatic 2003-ban már a Carcass legteljesebb megoldását látta a lemezben, 95%-kal. A Steer–Amott-szólóváltásokban a dallamosabb és disszonánsabb megoldás különbségét kereste, a hangzásban a korábbi zavarosság és a későbbi csiszoltság közti egyensúlyt szerette. Matteo Bovio 2004-ben 90/100-zal fordulópontot méltatott: a Corporal megjegyezhető főtémáját, a Pedigree és a Carneous karakterét, Richardson durvaságot is megtartó tisztaságát állította előtérbe.

Frank G 2005-ös DeBaser-szövegének több fordulata feltűnően közel került Bovio korábbi cikkéhez. A két megjelenés ezért nem két független megerősítése ugyanannak az érvelésnek. Frank G a sebészdiplomák legendáját is közölte, majd később maga vonta vissza. A zenekar orvosi nyelvének eredetiségéhez nem volt szükség ilyen szakmai végzettség kitalálására. A metaforikus szerepjáték nem lett valós sebészi pálya.

corviderrant már 2005-ben, 90%-kal a végleges négytagú felálláshoz vezető út kiteljesedését látta benne; Manchester_Devil ugyanabban az évben 95%-kal az orvosi szerepjáték utolsó nagy alakját méltatta. Ezek a hangsúlyok mások, mint a kezdeti nyersességet visszakérőké vagy a későbbi dallamosságot leginkább szeretőké.

Djavul 2006-os, 65%-os értékelése másfajta ellenállást őrzött. Az eredetiséget és a befolyást elismerte, a hosszú középtempós részeket mégis unalmasnak, a riffek jó részét egymástól nehezen megkülönböztethetőnek érezte. A Corporal néhány motívuma jelentett tartós kapaszkodót, a későbbi Impaled, Aborted és Exhumed lemezeit személyesen jobban élvezte. A történeti elsőség nála nem jelentett kötelező esztétikai tetszést.

Lars Christiansen a The Metal Crypt 2007-es, 5+-os kritikájában éppen a hosszú formákban találta meg a pályacsúcsot. A tagoltabb középtempók, a kettős ének, a szólók és a humor egységet adtak számára. alteredstate ugyanabban az évben 95%-kal az atmoszféra és brutalitás összeillését dicsérte. A következő évben Crank_It_Up_To_666 100%-a a súlyos, mégis elkülöníthető hangképet emelte ki, morbert 98%-a pedig a fülbemászó részeket és a Heartworknél kevésbé polírozott arányt szerette.

Későbbi értékelések

JohnHolmes 2008-ban a DeBaserben tematikus egységként értelmezte a dalokat, de a basszust kevésbé karakteresnek találta. Nála a „kvázi konceptlemez” termékeny olvasat volt, nem egy igazolt előzetes cselekményterv. MetalHeadNorm 2009-ben 94%-ot adott úgy, hogy a beszédmintákat néha erőltetettnek érezte. cglaume ugyanabban az évben a lassú, súlyos groove és a brutális gyorsaság összeférhetőségét hangsúlyozta. A többféle kritika egyre inkább önálló eredményt látott abban, amit mások csak két korszak közötti állomásnak neveztek.

Tatzel 2010-es Metalfan.nl-írása 92/100-zal az Incarnatedet helyezte saját kedvencei élére, és a későbbi EP- és DVD-mellékleteket is tárgyalta. TheLegacyReviews 2012-ben 98%-ra értékelte az albumot, miközben a Necroticism külsejét szürkének és gyengének találta. Ugyanabban az évben NausikaDalazBlindaz 90%-a mellett a Reek kontrollálatlan energiáját részesítette személyes előnyben. A nagyon kedvező pontszámok sem jelentettek azonos viszonyt a zenekar minden korszakához.

A Metal1.info 2013-as, 9,5/10-es kritikája a gitárduót, Owen ritmikáját és Richardson teljesítményét állította a fejlődés történetébe. A cikk Amottot tévesen britként jelölte meg; ez nem változtat a zenei dicséret jellegén, de életrajzi adatként nem tartható meg. lonerider 2013-ban 98%-kal a több rétegben épülő riffeket és a vokális kontrasztot szerette, miközben türelmet kívánó, nem feltétlenül könnyű belépőnek tekintette az anyagot.

StainedClass95 2014-ben 99%-ot adott, mégis megnevezett hangképi fenntartásokat: a basszust kevésbé hallhatónak, a dobokat hátrébb kevertnek érezte. A korábbi durvább képi kollázsok hiánya is külön veszteség volt számára. Krzysztof Niweliński ugyanabban az évben az ArtRock.pl-en 10/10-zel részletesen méltatta a dalokat. Nikolas De Giorgis olasz, 95/100-as értékelésében a súlyosság és a hangszeres motívumok kaptak hangsúlyt; Jason Birchmeier az AllMusicnál a hosszabb, thrash felé is nyitó formákból közelített.

TrooperEd 2016-ban a Morbid Angel Blessed Are the Sick című albuma mögé sorolta a Necroticismot, 95%-ot adva rá. Deathdoom1992 ugyanakkor 90%-kal is vitatta a Corporal albumon elfoglalt helyét, és a 2013-as CD bónuszait fölöslegesnek érezte. A történeti jelentőség mellett a sorrend, az arány és az újrakiadás tartalma is önálló kérdéssé vált. NocturneSP 2020-as 100%-os kritikájában a vokális kettősség, a ritmusszekció és a halott testek hasznosításának ironikus képzete került előtérbe.

A harmincéves évforduló újabb figyelmet hozott. Keith Kahn-Harris a The Quietus 2021. október 25-i esszéjében az Inpropagation szerkezetét, a groteszk iróniát és az 1991-es death metal nemzetközi környezetét kapcsolta össze. A következő évben Rich Hobson és Dom Lawson Metal Hammer-életműrangsorában a Necroticism az első helyre került. A kánon ekkor már egészen más távlatból ítélt, mint az első csalódott fanzinok.

Az album öröksége

Az egyetértés azonban továbbra sem lett teljes. Commander Octopus 2022-ben 100%-kal a hosszú, tételszerű építkezést és az ikergitáros hagyományt méltatta, miközben helyenként elvesző irányt és kidolgozatlan atmoszférikus lehetőségeket hallott. Annable Courts 84%-a inkább a sötét és oldottabb rockos szakaszok összeütközését kifogásolta. A két szerző másfelől kereste az egységet, és másként ítélte meg a kitérőket.

CelestialEmissary 2023-as 100%-ához a dobjáték figyelmes követése és az elsőként megismert Carcass-album személyes jelentősége is hozzátartozott. Hames_Jetfield szintén száz százalékkal a teljes szerzői és hangszeres átalakulást méltatta, nem egyetlen új tag érdemének tekintette a fordulatot. Mercian Doomster 2024-ben 90%-ot adott, miközben a Symphonies-t kedvelte jobban; a Necroticism forenzikus, a valósághoz közelebbinek érzett rémületét külön értéknek tartotta.

ColdJustice 2025-ben 100%-kal a dallamosság és a brutális, szögletes riffek együttélését ünnepelte. Az általa tisztának, szinte sterilnek érzett hang azonban kifejezetten a 2013-as Full Dynamic Range CD hallgatói megítéléséhez tartozott. Patrick Olbrich ugyanebben az évben a metal.de visszatekintésében 10/10-et adott. A régi album egészen különböző új megjelenések, személyes első találkozások és későbbi zenék felől került újra a hallgatók elé.

A lemez többféle Carcass-ízlés találkozási pontjává vált. Nem egyetlen helyes rangsor bizonyítéka lett, hanem olyan közös tárgy, amelynek a megítélésében a vita is tartósan fennmaradt.

A Necroticism jelentőségét ezért nem kell a teljes death metal egyetlen eredetévé növelni. Svéd, brit és amerikai zenekarok ugyanabban a korszakban más-más stúdiókban keresték a saját útjukat. A Carcass ezek között Owen és Steer hosszú formáiból, Walker sűrű nyelvéből, Amott ötleteiből és szólóiból, Richardson szakmai munkájából hozott létre felismerhető egyensúlyt. A kockázat nem csak a pénzben volt jelen, hanem abban is, mennyit engednek eltérni a következő anyagnak a régi közönség által szeretett formától.

A portrékból új képpé rendezett borító ennek a munkának különös párja maradt. A részek láthatók rajta, az illesztések nem tűnnek el. A zenében is megőrződött az egymásra következő ötletek bősége, a szövegekben a szaknyelvből és hétköznapi haszonelvből létrehozott képtelenség. A korai ellenérvek és a későbbi méltatások másként ítélték meg ugyanezt a vállalást. A harmadik Carcass-album önálló alakját éppen ez a nehezen összefogható, mégis következetesen végigvitt átrendezés adta.