WAYD — The Ultimate Passion

Előhang – A nevető zongorista

A fekete-fehér borítón egy férfi ül a zongoránál, és nevet. Nem úgy néz ki, mintha egy kilencvenes évekbeli death metal lemez kapujában állna. Nincs vér, nincs romhalmaz, nincs démoni embléma köré épített fenyegetés. Van helyette hangszer, arc, mozdulat és valami szinte zavarba ejtő felszabadultság. Fölötte a WAYD neve, alatta két szó: The Ultimate Passion. Ha egyetlen képpel kellene megmutatni, mi különböztette meg ezt a zenekart attól a világtól, amelyből kinőtt, aligha lehetne találóbb kezdőpontot választani.

A lemez története nem egyenes vonal. Két korábbi zenekar, két eltérő metalnyelv, egy kis kelet-szlovákiai városi közeg, kazettákon rögzített rádióműsorok, kevés pénzből fenntartott próbák, egy 1995-ös demo, egy King Crimson-koncert, egy hét a hlohoveci Šulekovóban, egy kis kiadó és egy első CD találkozik benne. Még a megjelenési év sem engedi magát könnyen egyetlen számmal lezárni. A mai diszkográfiák 1997. június 6-át őrzik, miközben egy valóban korabeli cseh fanzine 1998 nyarán még közelgő kiadványként ír róla. Ez a bizonytalanság nem hiba a történetben. Inkább emlékeztető arra, milyen volt az underground akkor, amikor a lemezek útját nem adatbázisok, hanem dobozok, levelek, fanzinek, kazetták és kézről kézre járó hírek rajzolták meg.

A The Ultimate Passion mindössze harmincnégy és fél perc. Mégis egy egész zenekari identitás sűrűsödik benne. A thrash és a death metal még erősen tartja a vázat, de már ott vannak a billentyűk, a női hang, a rövid instrumentális közjátékok, a progresszív kíváncsiság és az a makacs vágy, hogy a WAYD ne egyszerűen egy stílus egyik helyi változata legyen. A zenekar évekkel később úgy emlékezett: ez a lemez valamennyire meghatározta az arcukat. A következő oldalak ennek az arcnak a kialakulását követik végig.

I. Mielőtt neve lett volna

Richard Majer emlékeiben a történet még a nyolcvanas években kezdődik, jóval azelőtt, hogy bárki a WAYD nevet leírta volna egy plakátra vagy kazettaborítóra. Ő és Drahoš Juřík a csehszlovák rádió Větrník című műsorát figyelték, és amit lehetett, kazettára mentettek. A nyugati rock és metal nem egyetlen kattintásnyira volt tőlük; minden megszerzett felvétel, minden információ külön értéket jelentett. Majer autodidakta módon kezdett gitározni édesapja piros Jolana Tornádo hangszerén. Nem romantikus legendának szánta ezt a történetet, hanem annak a világnak a leírásaként, amelyben a technikai tudás mögött hosszú keresés, utánzás, hallgatás és próbálkozás állt.

Később két külön zenekarban kezdett összeállni az a zenei anyanyelv, amelyből a WAYD megszületett. Majer és Juřík a DYSENTERY nevű death metal formációban játszottak. Ugyanabban a prešovi közegben Milan Savko és Braňo Kóša a MARIONnal dolgozott, amely inkább a thrash metal felől közelített. Amikor a MARION története lezárult, Savko és Kóša basszusgitárost kerestek. Juřík érkezett a DYSENTERYből, Majer pedig második gitárosként csatlakozott hozzájuk. A találkozásból 1994-ben megszületett a WAYD.

A négyes klasszikus magja hamar rögzült: Milan Savko gitárral és énekkel, Richard Majer gitárral, Drahoš Juřík basszusgitárral és énekkel, Braňo Kóša dobbal. A zenekar neve Kóšától származott, egy játékos rövidítésből. Talán véletlen, talán csak utólag tűnik beszédesnek, de ez a név már önmagában sem kínált kész jelentést. Ahogy később a zenéjük sem adott egyszerű műfaji választ arra, pontosan hová kellene őket tenni.

A WAYD első ereje éppen abból fakadt, hogy a tagok nem ugyanazt hozták magukkal. A thrash feszessége és a death metal súlya nem kioltották, hanem élesítették egymást. A zenekar kezdetben még közelebb állt ezekhez az alapokhoz, mint ahhoz a jazzes-progresszív világhoz, amelyet később sokan a nevükhöz kapcsoltak. De már a kiindulópontban benne volt a mozgás lehetősége: négy zenész, akiknek nem kellett ugyanonnan érkezniük ahhoz, hogy ugyanabba az irányba induljanak.

II. Kazettákból épült világ

1995-ben, alig egy évvel az indulás után a WAYD elkészítette a Shape of Your Mind című demót. Tíz szám került kazettára. A felvétel egy Veľký Šariš-i házi stúdióhoz kötődött, és minden későbbi visszaemlékezésből érződik, milyen más jelentése volt akkor annak, hogy egy fiatal zenekar stúdióba jut. Nem állt mögöttük végtelen idő, drága hangszerpark és digitális javításokból felépített biztonság. A rögzítés önmagában is lehetőség volt, amelyet ki kellett használni.

Majer később úgy emlékezett, hogy ezen az anyagon még erősen a thrash metal dominált, és több ötlet a DYSENTERY, illetve a MARION világából nőtt tovább. A demo ezért nem a későbbi WAYD kész képlete. Inkább olyan fénykép, amelyen a zenekar már felismerhető, de még nem tudja, mennyire fog eltávolodni attól a ponttól, ahol áll. A visszajelzések nem emelték őket hirtelen az underground csúcsára, de a következő lépést egyre világosabbá tették: nem egyszerűen erősebb vagy technikásabb thrash/death anyagot akartak.

A zenészek nyitni kezdtek. Nem azért, mert meg akarták tagadni a metalt, hanem mert kevésnek érezték, ha minden dal ugyanannak a szabálykönyvnek engedelmeskedik. A következő felvételnél már más hangszereket, női éneket, új textúrákat és a metalon kívüli zenei gondolkodást is be akarták engedni. A Shape of Your Mind így nemcsak első dokumentum lett, hanem határkő: mögötte a kezdeti összeilleszkedés, előtte az a terület, amelyen a The Ultimate Passion megszülethetett.

III. Prešov kapui

A WAYD nem vákuumban formálódott. A kilencvenes évek prešovi zenei közege Richard Majer emlékeiben sokszínű és meglepően együttműködő világként él. Klubok, próbatermek, szabadtéri koncertek és a közeli Košice eseményei kapcsolták össze a zenészeket. Az Akrimon, később a Netopier, a helyiek által emlegetett Marakana, valamint Myslava koncertjei nem egyszerű helyszínnevek voltak. Ezekben a terekben látták egymást játszani a zenekarok, itt alakultak barátságok, itt vált természetessé, hogy valaki más zenei világából is el lehet hozni egy gondolatot.

Ebben a közegben a jazz sem távoli, akadémikus fogalom maradt. Majer visszaemlékezése szerint az AMC Trio zenészeihez kötődő jazzoktatás működött a városban, és több helyi muzsikus, köztük a WAYD tagjai is közel kerültek ehhez a gondolkodáshoz. A változás nem egyik próbáról a másikra történt. A jazz nem úgy jelent meg, hogy a death metal hirtelen eltűnt volna. Inkább új lehetőségeket adott: más ritmikai érzéket, másfajta harmóniai nyitottságot, az improvizáció és a váratlan fordulat elfogadását.

Aztán 1996. június 18-án a King Crimson Prešovba érkezett. A THRAK-korszak zenekara az amfiteátrumban játszott. Majer több mint két évtizeddel később is pontosan ezt az estét emelte ki, amikor arról kérdezték, mi mozdította tovább a gondolkodásukat. A WAYD tagjai próbáról mentek a koncertre, és az élmény – Majer szavaival – biztosan továbbtolta őket az alkotásban. Itt már nem kritikusi hasonlatról van szó. Nem arról, hogy valaki utólag Cynicet vagy Pestilence-et hall a zenében. Egy konkrét estéről beszél a zenész, amely után másként lehetett elképzelni, mit tehet egy rockzenekar a formával, a ritmussal, a hangszereléssel.

Mindez nem azt jelenti, hogy a The Ultimate Passion valamiféle King Crimson-utánzat vagy jazzlemez lett volna. Éppen ellenkezőleg. A lényeg az volt, hogy a WAYD egyre kevésbé érezte kötelezőnek a határokat. A thrash és a death megmaradt alapnak, de körülöttük kinyílt a tér. A zenekar már nem csak azt kérdezte, hogyan lehet súlyosabban vagy gyorsabban játszani. Azt is kérdezte, mi történik, ha egy dalban olyan hang szólal meg, amelynek elvileg nem kellene ott lennie.

A város mögötti évtized

Amikor a WAYD 1994-ben összeállt, Prešov már nem ugyanabban az országban élt, amelyben a zenészek felnőttek. Csehszlovákia 1993. január elsején kettévált; az új Szlovák Köztársaság egyszerre örökölte a régi iparvárosok épületeit, a művelődési házakat és az átmenet bizonytalanságát. A város utcái nem változtak meg egyik napról a másikra, a munka, a megélhetés és az előttük álló lehetőségek rendje viszont néhány esztendő alatt átalakult. A rendszerváltozás után az árak és a külkereskedelem felszabadítása, a korábbi piacok elvesztése, valamint az ipari szerkezetváltás komoly társadalmi költségeket hozott. A Nemzetközi Valutaalap későbbi összesítése szerint Szlovákiában 1990 és 1993 között mintegy háromszázezer munkahely szűnt meg; az új állam első éveiben a munkanélküliség tartósan magas maradt.

Ez a változás Kelet-Szlovákiában különösen élesen jelent meg. A Világbank regionális adatgyűjtése szerint 1997-ben a Prešovi kerület munkanélkülisége 17,8, a Kassai kerületé 17,1 százalék volt, miközben az országos arány 12,5 százalék körül alakult. Egy évvel később az értékek 22,1, illetve 20,8 százalékra emelkedtek. Ezek kerületi adatok, nem Prešov vagy Košice városának mutatói; azt azonban világosan érzékeltetik, hogy az ország keleti térségének más gazdasági háttér jutott, mint a fővárosnak. Mögöttük nem egyetlen esemény, hanem az államszocialista ipar öröksége, a privatizáció, a beruházások egyenetlen eloszlása és a közlekedési kapcsolatok nehézségei húzódtak meg.

Košice a régió nagyobb ipari és közlekedési központjaként, Prešov pedig saját kulturális és oktatási intézményeivel, kis színtereivel kapcsolódott ehhez a világhoz. A két város közelsége lehetőséget teremtett arra, hogy a zenekarok közönséget, fellépési alkalmat és ismeretségeket találjanak a környéken, ám a földrajzi közelség nem szüntette meg az anyagi korlátokat. A keleti térség és Bratislava közötti távolság gazdasági értelemben is számított. A Világbank későbbi vizsgálata szerint az 1997-es külföldi tőkebefektetések nagy hányada a főváros környékére összpontosult, míg a Prešovi kerület vállalkozásai a beáramló tőkéből jóval kisebb részt kaptak. Ebből nem lehet a WAYD négy tagjának személyes pénzügyeire következtetni. Arról viszont képet ad, milyen környezetben kellett működtetni egy nem kereskedelmi célokra szabott zenekart.

Egy új formáció számára a próbaterem, az erősítő, a dobalkatrész, a kazetta, a fényképezés vagy egy stúdiónap mind konkrét tárgyat és költséget jelentett. A rockzene életét nem kizárólag a tehetség szabályozta: idő kellett a közös próbához, hely az együtteseknek, szervező a koncerthez és valaki, aki vállalta a sokszorosítást. Prešovban a Rocková liga amatőrzenekari találkozói már a nyolcvanas évek második felében kezdődtek, és a rendszerváltozás után is folytatódtak. Egy ilyen nyilvánosság nem jelentett automatikus sikert; inkább azt, hogy a városban megmaradt az a kevés, de fontos alkalom, amikor a próbaterem zárt világa a közönség elé kerülhetett.

A politikai tér közben legalább ennyire nyugtalan maradt. Vladimír Mečiar kormányzásának éveit éles belpolitikai viták kísérték, és az európai felzárkózás menete sem volt egyenes. Az Európai Bizottság 1997-es értékelése Szlovákia demokratikus intézményeinek működése miatt fenntartásokat fogalmazott meg. 1998 tavaszán a csatlakozási tárgyalások több közép-európai jelentkezővel már elkezdődtek, Szlovákiával még nem. A szeptemberi parlamenti választás után az európai közeledés új politikai lehetőséget kapott. Ezek a történések a mindennapok hátterében zajlottak; nem állítható, hogy bármelyik közvetlenül meghatározta a WAYD dalszövegeit vagy stúdiódöntéseit.

Európa ekkor tanulta újrarajzolni a saját kulturális térképét is. A kilencvenes évek közepén a határokon átlépő információ már jóval szabadabban mozgott, mint egy évtizeddel korábban, de az utazás és a kapcsolatteremtés továbbra sem volt egyforma költségű vagy sebességű mindenki számára. A közép-európai zenekar ugyanazokat a lemezcímeket ismerhette, mint nyugati kortársai, mégis más útvonalon találta meg a kiadókat és a közönséget. A fizikai hanghordozók korában a zene ténylegesen városok, országok, postaállomások és klubok hálózatán haladt keresztül.

A nagyvilág a kilencvenes évek végén már az internet gyorsuló terjedéséről, az új kommunikációról és a digitális technika lehetőségeiről beszélt. Az underground metal számára azonban egy postára adott csomag még korántsem volt elavult eszköz. A WAYD történetében a levél, a kazetta és a CD nem a modernitás hiányának jelképe, hanem a korszak valós munkamódja. Így kerül egymás mellé az új állam és az új zenei identitás története: más léptékű változások, amelyek ugyanabban az időben, ugyanazon az országon belül zajlottak.

A város hangjai

A prešovi zeneéletet nem lehet egyetlen műfaj történetévé szűkíteni. A kilencvenes évek végén ugyanabban a városban dolgoztak alternatív rockzenekarok, jazzmuzsikusok, kísérleti formációk és olyan előadók, akik később országos ismertséghez jutottak. A WAYD ebből a sokféleségből nem valamiféle hivatalos iskola keretében nőtt ki. A zenészek egymás koncertjein, próbatermeiben, ismerősi köreiben találkozhattak a különböző nyelvekkel. A régi Prešovba visszanéző zenetörténeti írások szerint a városi könnyűzene látványosabb fellendülése 1998 körül következett be; a korábbi évek nem voltak eseménytelenek, csupán jóval kevesebb fellépési lehetőséget kínáltak.

Éppen ezért különösen sokat mond az 1998 decemberében készült helyi zenei évértékelés. A szerző nem csupán az év sikeres lemezeiről számolt be, hanem a koncerthelyszínekről és az események sűrűsödéséről is. Szerepel benne a Rocková liga, a Guitarfest, a Festival za slobodu prejavu, az Electro vs. Rock és több szabadtéri alkalom. A felsorolások között a WAYD neve is megjelenik, együtt olyan formációkéval, mint a Frown, a Chiki Liki Tu-a és a Kathegories Muflon. Ez nem azt jelenti, hogy mind ugyanazt a zenét játszották, hanem éppen az ellenkezőjét: a kis helyi színtér műfaji választóvonalakon át is talált közös színpadokat.

A kortárs krónika ellentmondásossága szinte tapintható. A szerző örült a sűrűbb koncertéletnek, ugyanakkor az év végén azt írta, hogy Prešovnak még mindig nincs olyan állandó rockklubja, amelyre a színtérnek szüksége volna. Ez az egyetlen megjegyzés árnyaltabb képet ad bármilyen utólagos legendánál. A zenei élet nem volt sem teljes sivatag, sem gondtalan aranykor: felvillanó lehetőségek, önkéntes szervezők, alkalmi helyszínek és hiányzó infrastruktúra között mozgott. A WAYD körül említett Akrimon és Netopier neve így nem puszta díszlet, hanem egy nehezen fenntartható koncertkultúra része.

Szlovákia metalvilága eközben nem zárult le Prešovnál. A Košicéből készített 2001-es MUSIC EXTREME-színtérbeszámoló a kelet-szlovákiai undergroundot zenekaronként, kapcsolattartási címekkel vette számba. A szerző a WAYD mellett például a Perversity nevű death metal formációt is bemutatta; a WAYD hangzását technikai death, thrash, progresszív rock, jazz és melodikus elemek összetételével írta körül. Fontos, hogy ez már 2001-es visszatekintés, nem közvetlen 1997-es lemezkritika. A listában szereplő postacímek azonban önmagukban is korjelzők: aki kíváncsi volt a zenekarra, írhatott neki, demót kérhetett, cserekapcsolatot kezdhetett.

A kilencvenes évek közepén a death metal addigra már a saját határait is feszegette. A Cynic 1993-as Focus című lemeze a jazz-fusion és a metal hangszeres gondolkodását közelítette egymáshoz; ugyanabból az évből a Pestilence Spheres című albuma a szintetizátoros, szokatlan hangszínekkel kísérletezett. A technikai death mellett a progresszív metal és a fúziós rock is másféle ritmusképletet, hangszerszerepet és szerkesztési elvet kínált. A kor műfaji térképe ezért nem egyetlen fejlődési vonal volt, hanem több párhuzamos út. A WAYD-ot évekkel később ezekhez a nevekhez hasonlították; ezt a rokonságot nem szabad automatikusan a zenészek tudatos mintaválasztásának nevezni.

A WAYD esetében a konkrétan dokumentált kapcsolódás sokkal beszédesebb: Richard Majer későbbi elbeszélése a King Crimson 1996-os prešovi koncertjéről, és az a nyitás, amelyet a csapat a thrash/death alapokra épített. Nem kellett feladni a keménységet ahhoz, hogy a gitár és a dob mellett billentyű, női ének vagy más harmóniai gondolkodás kapjon helyet. A The Ultimate Passion vendégszólamai ezért nem idegen testek az albumon: a zenekari útkeresés részei, amelyet a korabeli kritikusok is felismertek.

Az alkotás következő állomása a stúdió volt. A korabeli undergroundban nem jelentett ugyanazt a hangfelvétel, egy demókazetta sokszorosítása és a kereskedelmi CD elkészítése. A próbatermi ötletet rögzíteni kellett, a rögzítést keverni, a fizikai hordozót legyártani, a grafikát nyomtatni, majd a kész példányokat valódi címekre eljuttatni. A WAYD korai demója és a hlohoveci Exponentben készült album e folyamat két külön fokozatát jelöli. A booklet megnevezi a közreműködőket és a stúdiót, de a konkrét használt magnókat, mikrofonokat vagy keverőpultot nem; ilyen részleteket nem lenne helyes utólag odaképzelni.

A nemzetközi színtér működését ekkor a postai csere, a kis kiadók, a fanzinek és a disztribútorok tartották mozgásban. A kazetta könnyen továbbadható és másolható volt, a CD gyártása pedig külön költséget és szervezést igényelt. A későbbi internet nem törölte el azonnal ezeket a kapcsolatrendszereket. Egy underground album híre gyakran gyorsabban jutott el egy fanzine szerkesztőjéhez, mint egy nagyobb lemezbolt polcára. Ezért fontos az olyan apró forrás, mint a Metal Breath korabeli kiadói híre: nem nagy kritikai ítélet, hanem lenyomata annak, ahogyan egy lemez megpróbált utat találni a hallgatóihoz.

A The Ultimate Passion nem a szlovák metaltól elszigetelten született, és nem is a nagy nemzetközi lemezek másolata. A saját helyének keresése volt a tét: megmutatni, hogyan válhat a thrash és a death szigorú nyelvéből összetettebb, váratlan ritmusoknak és hangszíneknek is helyet adó zene. A város klubjai, a nagyobb régió terjesztési útjai és a nemzetközi műfajkísérletek nem azonos bizonyosságú hatások a zenekar életében. Együtt mégis megrajzolják azt a közeget, amelyben a WAYD első teljes albuma értelmezhetővé válik.

IV. 1997 és 1998 között

A The Ultimate Passion történetének egyik különös szépsége, hogy még a dátuma sem teljesen engedelmes. A zenekar mai Bandcamp-oldala és a Metal Archives 1997. június 6-át rögzíti. Egy 2002-es interjúban a WAYD az 1995-ös demo után két évvel teszi az első albumot, ami ugyancsak 1997 felé mutat. Aztán előkerül a cseh Metal Breath 41. száma, 1998 második feléből, és ott a Metal Age Productions hírei között a lemez még úgy jelenik meg, mint amelyet a nyár folyamán fognak CD-n kiadni. Későbbi szlovák források közül több szintén 1998-at használ.

Egy mai digitális katalógus világában ez hibának tűnne, amit gyorsan ki kell javítani. A kilencvenes évek undergroundjában azonban a kiadás nem egyetlen szerverre feltöltött állomány pillanata volt. Elkészülhetett a zene, lehetett katalógusszám, lehetett tervezett dátum, miközben a préselés, a borító, a kiadói ütemezés és a tényleges terjesztés más időpontban indult el. A most rendelkezésre álló források nem engedik biztosan kijelenteni, hogy pontosan melyik mozzanat tartozott 1997-hez és melyik 1998-hoz. A lemez ezért egyelőre két év határán áll.

Közben a világ körülötte gyorsan változott. 1997-ben Dolly híre a genetika határait tette közbeszéd tárgyává, az IBM Deep Blue legyőzte Garri Kaszparovot, Hongkong visszakerült Kínához, a Mars Pathfinder leszállt a Marson, év végén pedig megszületett a Kiotói Jegyzőkönyv. Ha a fizikai terjesztés fő hulláma valóban 1998-ra esett, akkor már a Nagypénteki Megállapodás, a Google születő vállalata, a Nemzetközi Űrállomás első modulja és Szlovákia politikai fordulata is ugyanannak a háttérnek a része. Ezekből semmit nem kell belehallani a dalokba. Nem bizonyított hatások. Csak megmutatják, milyen időben próbált egy prešovi metalzenekar néhány száz vagy néhány ezer fizikai példánnyal kijutni a világba.

Szlovákia maga is fiatal ország volt. 1993 óta létezett önálló államként, és 1997-ben az európai integráció útja politikai feszültségekkel terhelten haladt. A WAYD nem politikai zenekarként dokumentálta önmagát, ezért a korszak közéleti eseményeit nem lehet a szövegek kulcsaként használni. Mégis fontos érteni a távolságot: Prešovból egy kis kiadó, postai promóció, fanzinek és disztrók segítségével kellett kapcsolatba lépni azzal a nemzetközi közeggel, amelyet ma néhány másodperc alatt elérünk.

A Metal Age Productions ebben a világban nem egyszerű logó volt a hátlapon. A kiadó hozzáférést jelentett a fizikai gyártáshoz és az underground hálózathoz. A zenekar később úgy emlékezett, hogy a lemezeket magazinoknak és cégeknek küldték külföldre is. A The Ultimate Passion útja így csomagokban, levelekben, fanzine-oldalakon és disztrólistákon folytatódott. Az album történetéhez ezért ugyanúgy hozzátartozik a postai út, mint a stúdió.

Két év, két hordozó

Az első albumnak két, egymástól elkülöníthető fizikai nyoma van. A Metal Age Productions 1997-re datált kazettaváltozatát a MA 0016-4-331 azonosítóval tartják nyilván. Az eredeti CD lemezfelületén viszont a MAP 0016 felirat olvasható, míg a lemezkatalógusok MAP-00016 jelölést és 1997. június 6-i kiadási dátumot is megadnak. A különböző írásmódok és formátumjelölések nem tévesztendők össze: a kazetta és a kompaktlemez két külön fizikai hordozó.

Az 1998-as dátum mellett ennél erősebb, valóban korabeli tanú is van. A cseh Metal Breath 41. számában a kiadó még megjelenés előtt álló CD-ként említi az albumot; az 1998 végén írt prešovi zenei összefoglaló pedig már megjelent Metal Age Productions-CD-ként beszél róla. Ez a két hír együtt azt mutatja, hogy az album 1997-es diszkográfiai adatai és az 1998-as CD-terjesztésről szóló korabeli közlések egymás mellett léteznek.

A most megvizsgált dokumentumok alapján nem igazolható teljes bizonyossággal, hogy a CD első példányai melyik napon kerültek a hallgatókhoz. A felvétel elkészülte, a katalógusdátum, a fizikai gyártás és a tényleges forgalmazás más-más esemény. A történet ezért nem dönt el önkényesen egy kiadási vitát. Inkább megőrzi, hogyan vált egyetlen tízszámos anyag a kazettás underground és a CD-korszak találkozási pontjává.

V. Egy hét Šulekovóban

Évtizedekkel később Richard Majer egyetlen rövid emlékké sűrítette a felvétel időszakát: egy hétre Šulekovóba mentek, és intenzíven dolgoztak az albumon. A booklet technikai kreditei az Exponent stúdiót nevezik meg Hlohovecben; Šulekovo Hlohovec városrésze, így a két megnevezés ugyanarra a földrajzi környezetre mutat. Az emlékezet a helyet őrizte meg, a booklet a stúdió nevét és azokat, akik a munkát rögzítették: Roman Slavíket és Tomáš Kmeťet.

A négytagú WAYD mellé két vendég érkezett. Martina Gogová Ferková női éneke és Richard Referovič billentyűi nem későbbi díszítőelemnek tűnnek, hanem annak a nyitásnak az első egyértelmű jeleinek, amelyet a zenekar már a demo után keresett. A kemény mag változatlan maradt: Savko és Majer gitárjai, Juřík basszusa, Kóša dobja, Savko és Juřík éneke. De körülöttük már megjelent egy második színréteg.

A booklet szerint a zenét a WAYD írta. A dalszövegek többsége Drahoš Juřík munkája, a Nothing More to Give szövegét Milan Savko jegyzi. Ez a kis eltérés később fontosnak bizonyul, mert a dal hangja valamivel közvetlenebb társadalmi keserűséget hordoz, mint az album többi, inkább belső válságokra és önvizsgálatra épülő szövege.

A zenekar 2004-ben úgy emlékezett, hogy az anyagot eredetileg nem feltétlenül CD-nek szánták, és utólag a produkcióval kapcsolatban maradt bennük hiányérzet. Mégsem ez lett a történet lényege. Ugyanebben a visszatekintésben mondták ki azt, ami sokkal fontosabb: a zene már jól tükrözte a törekvésüket, hogy a metalt másképp játsszák, mint ahogy akkoriban divat volt. Az első CD tehát egyszerre hordozta a korlátozott lehetőségeket és az identitás megszületését.

A példányszám sem monumentális. Egy 2001-es interjúban Kóša nagyjából ezer CD-ről és további kazettákról beszélt; néhány évvel később a zenekar tágabb, ezer-kétezer közötti számot említett a korai lemezek kapcsán. A pontos könyvelés nincs előttünk, ezért a számok csak visszaemlékezések. Ami biztosabbnak látszik: kis underground széria volt, amelyből sok példány promóciós és külföldi csatornákba került, és a zenekar később úgy emlékezett, hogy az első nyomás elfogyott.

A borító közben saját külön életet kezdett. Fekete-fehér, egy zongoránál nevető férfival, akinek személyazonosságát a jelenlegi források nem dokumentálják. A grafikai kredit a Metal Age és R. Kraker nevét őrzi. Egy későbbi interjú készítője Louis de Funès-re emlékeztető figurának látta a férfit, de ez csak játékos hasonlat. A biztosabb kapcsolat a cím és a kép között található. A címadó dalban a zenélés gyógyító, felszabadító erőként jelenik meg. A nevető zongorista ezért olyan, mintha a szenvedély pillanatát fagyasztaná meg, még ha a zenekar ezt soha nem is magyarázta így hivatalosan.

A nevetés és a fekete billentyűk

A kép első pillantásra szinte tiltakozik a műfaj ellen, amelynek a lemez a részese. Nem sötét táj, nem szörnyalak, nem lángoló jelvény fogad, hanem egy zongoránál ülő férfi, aki hátrafordítja a fejét, magasra néz és szélesen nevet. A fény az arcára és a világos ruhára esik, a sötét zongora pedig nehéz, majdnem összefüggő tömbként nyúlik el mellette. A billentyűsor ferdén fut a kép jobb alsó része felé. A kezek a hangszernél maradnak, az arc viszont már túllép a játék szigorú figyelmén: az egész kompozíció ebben a kettősségben él.

A fekete-fehér fotó szemcsézettsége és erős tónusváltásai nem ünnepélyes koncertportrét, hanem egy elkapott, eleven pillanat érzetét keltik. A háttér függőleges redői kissé színpadszerűvé teszik a teret, de nem mondják meg, hol készült a felvétel. A felső részen szögletes, csúcsokba szakadó WAYD-logó áll, amelyet akár egy sokkal fenyegetőbb metalborítón is elképzelhetnénk. Alatta viszont nem vér vagy rombolás, hanem őszinte, majdnem fékezhetetlen jókedv tölti ki a képet. Lent a The Ultimate Passion fehér, lendületes betűi oldják a logo keménységét.

A borító ereje nem rejtvényből származik. Minden fontos motívuma látható, és éppen az egyszerűsége teszi meghökkentővé. A néző az arc és a kéz között járatja a tekintetét: vajon mi köti össze a technikát az örömmel? A lemez zenéjében a thrash és a death metal fegyelme mellett váratlan dallamok, billentyűk és rövid hangszeres kitérők kapnak helyet. A címadó dal a muzsikálást felszabadító erőként beszéli el. A fotó nem bizonyítja, hogy a zenekar ezt az egyetlen jelentést szánta neki, a kapcsolat mégis kínálkozik: a szenvedély itt nem pusztán nyomasztó megszállottság, hanem a játék öröme is. A képen szereplő férfi kiléte és a fénykép készítésének körülményei a rendelkezésre álló dokumentumok alapján nem igazoltak.

VI. A lemez belsejében

A The Ultimate Passion tíz száma együtt harmincnégy perc harmincnégy másodperc. Nincs benne nagy terjedelmű epikus kompozíció; a címadó öt perc öt másodperccel a leghosszabb. A rövidség mégsem szűkösséget jelent. A lemezen hét szöveges dal közé három instrumentális darab ékelődik, mintha a történet időről időre letenné a szavakat, hogy más módon vegyen levegőt.

A nyitó This Time már az első képekkel bezár egy embert a saját válságába. A kétségbeesés hálója, a sírrá váló környezet, a fájdalom és a közöny olyan állapotot rajzolnak fel, amelyből nem valamiféle külső megváltó vezeti ki a beszélőt. A fordulat belül történik: elérkezik a pillanat, amikor többé nem lehet ugyanúgy folytatni. A dal ezért nem egyszerű sötét nyitány. Már benne van az album egyik legfontosabb mozdulata, a döntés, hogy a megrekedtségből ki kell törni.

Alig marad idő a szöveg súlya alatt, mert megérkezik az ötvennégy másodperces Tequila. A korai kritika frissítő instrumentálisnak nevezte. A lemez dramaturgiájában olyan, mint egy hirtelen oldalajtó: a szavak eltűnnek, és a zenekar rövid időre megmutatja, hogy egy album szerkezete nem csak teljes hosszúságú dalok egymásutánja lehet. A kis darab után a New Light visszavezeti a hallgatót a belső küzdelemhez, de már egy másik fénytörésben. A jövőkép eltűnt, élet és halál közel kerül egymáshoz, az ember bezáródik saját tehetetlenségébe. Mégis marad egy mondatnyi rés a falon: nyisd ki a szemed, keress új fényt. A korai Frenky-kritika ezt a dalt tartotta talán a lemez legerősebb pontjának.

A Nothing More to Give sötétebb és földközelibb. Ez Milan Savko szövege, és a személyes kimerültségbe pénz, egyenlőtlenség, közöny és a társadalmi valósággal szembeni undor keveredik. Könnyű lenne mindezt közvetlenül a kilencvenes évek szlovák politikájához kötni, de ilyen kulcsot a források nem adnak. A dal ereje éppen abból fakad, hogy nem kér lábjegyzetet: azt az állapotot fogalmazza meg, amikor valaki úgy érzi, minden tartalékát felélte, és már nincs mit odaadnia.

A The Rise Song címében felemelkedést ígér, de a szöveg nem engedi, hogy ez egyszerű győzelmi történetté váljon. Romok között kell összeszedni a darabokat; a jég túl vékony, a mozgás túl gyors, a választási lehetőségek egyre szűkebbek. A felemelkedés és a bukás ugyanabban a mozdulatban jelenik meg. Itt már világosan látszik, hogy a lemez nem a sötétséget gyűjti önmagáért. Inkább azt vizsgálja, mi történik akkor, amikor az ember ráébred saját helyzetére, és a felismerés még nem oldja meg automatikusan a problémát.

A lemez közepén áll a címadó dal. A The Ultimate Passion öt perc öt másodperce alatt a szenvedély először kap teljesen világos nevet: a zenélés. A játék gyógyít, megváltoztatja a napot, utat mutat és feléleszti a lelket. Az album összes kétsége és belső válsága mellett itt jelenik meg a legközvetlenebb felszabadulás. Nem vallási vagy politikai program, hanem a zene mint túlélési lehetőség. Ha a borítón nevető zongorista valamit valóban közvetít, akkor ez az érzés áll hozzá a legközelebb.

A Spiritual Stagediving egy perc huszonhárom másodpercre ismét elhagyja a szavakat. Már a cím is különös hidat ver a koncert fizikai élménye és a belső, szinte spirituális állapot közé. A források nem magyarázzák a zenét részletesen, ezért nem érdemes történetet kitalálni hozzá. Funkciója azonban tisztán látszik: a címadó nagyobb tömbje után átvezet a lemez második felébe, és ismét megtöri az egyenletes dalszerkezetet.

A Museum of Idols visszatér az emberi elméhez, de ezúttal nem a kétségbeesés, hanem a mesterségesen létrehozott bálványok felől. Üveg mögötti arcok, tükröződések, a kor ritmusának megízlelése és az érte fizetett belső ár rajzolódik ki. A dal végül az autonómiához tér vissza: az elme még szabad lehet. Ugyanaz a gondolat jelenik meg más alakban, amely a New Lightban az új fény keresését vagy a This Time-ban a tűréshatár átlépését hajtotta.

Az Autumn Peace két perc húsz másodperces instrumentális szünete már a címével is lelassít. A lemez vége előtt egy utolsó tágabb lélegzet. Innen indul a The Path, amely nem egyszerű megoldással zárja le az addigi utat. A szép felszín alatt fagy, a sterilitás mögött tökéletlenség, a szenvedélyben egyszerre élet és seb dolgozik. Az őszi levelek alatt mégis megjelenik az út nyoma. Nem boldog befejezés, inkább annak felismerése, hogy az ember nem úgy jut ki a sötétből, hogy minden árnyéka eltűnik. Megtanul együtt haladni vele.

A tíz szám így nem klasszikus történetet mond el szereplőkkel és cselekménnyel, mégis van iránya. A nyitó válságból a döntés, az újrakezdés, a kimerülés és önvizsgálat állomásain át eljut a zenéhez mint felszabadító erőhöz, majd a bálványok lebontásán keresztül egy összetettebb önismeretig. A három instrumentális darab közben megtöri a szavak uralmát. Talán éppen ezért működik a lemez címe többféleképpen: a szenvedély nem csak öröm. Olyan erő, amely képes meggyógyítani, de sebet is hagyhat.

VII–VIII. Visszhangok és újraértelmezések

VII. Az első visszhangok

A legkorábbi biztosan datált nyom nem értékelés, hanem ígéret. A Metal Breath 1998-as száma a Metal Age közelgő kiadványai között említi a The Ultimate Passiont, és kelet-szlovákiai technikai-progresszív death metalként ír a WAYD-ról. Néhány sor csupán, mégis sokat mond: azt mutatja, hogy a technikai és progresszív jelző már a lemez körüli korabeli kommunikációban megjelent, miközben a kiadás pontos időzítése még mozgásban volt.

2001 márciusában Michal Frank hosszabb kritikát közölt a lemezről. Azt látta benne, hogy a WAYD tudatosan töri meg a metal sablonjait és hagyományait. A női vokált, a billentyűket, a kemény gitár és a lágyabb részek közötti váltást, valamint a zenészek hangszeres teljesítményét emelte ki. A rövid dalokat nem hiányként, hanem dinamizmusként értelmezte, és a New Lightot különösen erősnek találta. Ez a kritika azért fontos, mert nem évtizedek távlatából próbálja történeti helyre tenni a lemezt. Még közel van hozzá, és azt a zavart, illetve izgalmat rögzíti, amelyet egy nehezen kategorizálható első CD okozott.

Ugyanebben az évben a MUSIC EXTREME szlovák metal-színtérriportja technikai death, thrash, progresszív rock, jazz és dallamok keverékeként írta le a WAYD-ot. A megfogalmazás sok címkét rak egymás mellé, de éppen ez a lényege: a lemezt már néhány évvel a megjelenése után sem lehetett egyetlen szóval elintézni.

A zenekar saját emlékei szerint a visszajelzések nem voltak tömegesek, de többnyire jók voltak. 2001-ben Kóša azt mondta, nem találkoztak negatív kritikákkal. 2003-ban Majer úgy emlékezett, hogy külföldről is kedvező visszhangok érkeztek, és talán Franciaországban írták róluk a legjobbakat. Ezek a francia anyagok ma még nagyrészt hiányoznak a képből; lehet, hogy nem digitalizált fanzinekben maradtak, lehet, hogy elveszett vagy rosszul indexelt archívumokban várnak. A hiányuk éppen úgy része a történetnek, mint az, ami fennmaradt.

VIII. Amikor a múlt értelmezni kezdi önmagát

2005-ben egy lengyel kritika már nagyobb távolságból nézte a The Ultimate Passiont. A Metal Centre szerzője túl szűknek érezte egyszerűen death metalnak nevezni a lemezt. Death és thrash egyensúlyáról, magas technikai szintről, női vokálról, jazz- és progresszív rockszínekről írt, és Cynic, Sadist, Pestilence neveit használta összehasonlításként. Ezek a párhuzamok nem bizonyítják, hogy a WAYD közvetlenül ezekből a zenekarokból indult volna ki. Inkább azt mutatják, hogy kívülről milyen koordinátarendszerben lehetett érthetővé tenni azt, amit a szlovák négyes csinált.

2020-ban az Invisible Oranges már egy egész ország death metal múltját térképezte fel. Ebben a perspektívában a WAYD a szlovák technikai-progresszív death egyik különösen érdekes példája lett. A The Ultimate Passiont a későbbi albumokhoz képest még thrashesebbnek, egyenesebbnek látta, miközben azt is érzékeltette, hogy innen albumról albumra nőtt a progresszív és kísérleti összetevő. Ez a késői olvasat meglepően közel kerül ahhoz, ahogy a zenekar maga meséli a történetet: az első CD-n nem ért véget a keresés, hanem először vált láthatóvá az iránya.

A legfontosabb mondat mégis a zenekar saját 2004-es visszatekintéséből maradt ránk. Úgy fogalmaztak, hogy ez a CD valamennyire meghatározta az arcukat. Nem azt állították, hogy tökéletes volt. Nem is azt, hogy minden későbbi ötlet már teljesen készen állt rajta. Éppen az ellenkezője érződik: voltak fenntartásaik a produkcióval szemben, a közönségnek sem volt könnyű azonnal befogadnia, mégis ezen a felvételen ismerték fel először saját magukat.

IX. A nyitva maradt ajtó

A The Ultimate Passion után a WAYD nem visszafordult, hanem továbbment azon az úton, amelyet az első CD kinyitott. A Barriers 2001-ben már még tágabb hangszereléssel jelentkezett. Szaxofon, billentyűk, ütőhangszerek, minták és vendégének kerültek a metalmag köré; Katarína Knechtová is közreműködött. A kiadás körül ismét nehézségek jelentkeztek: egy német megjelenés terve elhúzódott és meghiúsult, a borító, a préselés és a kiadói ütemezés lassította a folyamatot. De zeneileg a kérdés már nem az volt, szabad-e átlépni a határokat, hanem az, meddig lehet elmenni.

A 2003-as Decadance idején a zenekar még nyíltabban beszélt jazzről, avantgárd gondolkodásról és improvizatív elemekről. A Ghostwalk 2007-ben egy hosszú első korszak végét jelölte. A klasszikus négyes alkotói magja még jelen volt, de a tagok élethelyzete, külföldi munkái és távolságai egyre nehezebbé tették a folyamatos zenekari működést.

Ezután hosszú csend következett. Nem hivatalos feloszlás, inkább hibernáció. A WAYD neve nem tűnt el, de a hétköznapi működés megszakadt. 2017 körül újra színpadra álltak Prešovban, majd fokozatosan új dalok is megjelentek. 2022-ben a Walpurgas jelezte, hogy a visszatérés már nem csupán múltidézés. Közben Braňo Kóša, az alapító dobos hosszú idő után távozott, helyét Peter Jakubík vette át, aki korábban is segítette a zenekart élőben.

2024-ben a Shape of Your Mind demo felújított kiadást kapott. Majd 2025-ben, tizennyolc évvel a Ghostwalk után, megjelent a Reinvent. A cím szinte túl pontos ahhoz, hogy ne legyen jelentősége: újra feltalálni valamit úgy, hogy közben az alapja megmaradjon. A vendégzenészek, fúvósok és billentyűk ismét ott voltak a képletben. A The Ultimate Passion idején megnyitott ajtó tehát évtizedekkel később sem zárult be.

Epilógus – Az út nyoma

Ma a The Ultimate Passion egyszerre ritka fizikai tárgy és könnyebben elérhető digitális emlék. Egy fekete-fehér booklet, tíz szám, néhány korabeli fotó, egy katalógusszám, eltérő évszámok és egy maroknyi fennmaradt interjú őrzi azt a pillanatot, amikor a WAYD először mutatta meg teljes albumhosszban, hogy nem akar engedelmeskedni a köré húzott vonalaknak.

A lemez nem tökéletesnek született, és a zenekar sem próbálta utólag annak beállítani. A felvétel körülményeit, a produkció korlátait és a közönség kezdeti bizonytalanságát is megőrizte az emlékezet. Mégis innen vezetett az út a Barriers nyitottabb hangszereléséhez, a Decadance kísérleteihez, a Ghostwalkig, majd a hosszú csend után a Reinventig. Az első CD nem lezárt állítás volt, hanem engedély saját maguknak a további keresésre.

Talán ezért marad olyan erős a cím. A végső szenvedély nem stílusnév. Nem thrash, nem death, nem progresszív metal, nem jazz. A zenekar történetében inkább maga a játék, az alkotás kényszere és öröme. Az az erő, amely egy rádióból kazettára mentett daloktól elvisz egy első demóig, egy prešovi koncertélménytől egy hlohoveci stúdióig, majd évtizedeken át újra és újra visszahív ugyanahhoz a kérdéshez: merre lehet még továbbmenni.

A The Path végén az út nyoma az őszi levelek alatt bukkan elő. A kép nem ígéri, hogy az út mindig tiszta lesz. Csak azt, hogy létezik. A WAYD első albumának utóélete is ilyen: néhol eltakart, néhol vitatott, néhol csak régi fanzine-oldalakon látható. De a nyom megmaradt. És ha végigkövetjük, ugyanoda érünk vissza, ahová a nevető zongorista mutatott a borítón: a zenéhez, amelyből egy pillanatra szabadság lehet.