Dimmu Borgir — Enthrone Darkness Triumphant

A köd előtt

1993 nyarán még semmi nem jelezte, hogy néhány fiatal norvég zenész néhány esztendő alatt olyan albumig jut majd, amelynek címe évtizedekkel később is újra és újra előkerül, valahányszor a szimfonikus black metal eredetéről, áttöréséről vagy határairól beszélnek. Nem volt még nemzetközi kiadó, nem voltak nagy európai turnék, nem voltak magazincímlapok. Volt viszont egy elképzelés arról, hogy a black metal sötétsége nemcsak nyers lehet, hanem monumentális is; hogy a gitárok mögé nem egyszerű díszítésként, hanem önálló érzelmi erőként lehet billentyűket emelni; és hogy a fagyos norvég atmoszféra nem veszít erejéből attól, ha dallamot kap.

Silenoz később úgy idézte fel a kezdeteket, hogy Shagrath-tal és Tjodalvval indították el a zenekart. Rövidesen Brynjard Tristan érkezett basszusgitárra, majd Stian Aarstad billentyűsként és zongoristaként. Már ez a felállás megmutatta, hogy a Dimmu Borgir nem akar pusztán egy lenni a sok, akkoriban formálódó norvég black metal zenekar közül. A zongora és a szintetizátor nem idegen test volt a próbateremben. A dallam, a sötét romantika és a nyers agresszió egyszerre kereste a helyét.

Az Inn I Evighetens Mørke kislemeze még egy nagyon fiatal zenekar hangja volt. Utána a For All Tid már hosszabb formában mutatta meg ezt a világot: ködös, hideg, néhol szándékosan érdes, néhol meglepően melankolikus. A korai Dimmu Borgir zenéjében mindig volt valami kettősség. A gitár fenyegetett, miközben a billentyű gyakran olyan dallamot rajzolt fölé, amely akár egy romos katedrális üres terében is visszhangozhatott volna. Az ellentét még nem volt tökéletesen kiforrott, de már felismerhető volt.

A Stormblåst idején ez a nyelv megszilárdult. Később sokan ezt a lemezt tekintették a korai korszak esszenciájának: norvég szövegek, sűrű hangulat, hideg hangkép, ugyanakkor az átlagos black metal lemeznél jóval hangsúlyosabb billentyűszerep. A zenekar azonban maga sem volt teljesen elégedett. Évekkel később Silenoz többször visszatért ahhoz, hogy a dalokban több volt, mint amit a korabeli produkció meg tudott mutatni. Mintha egy nagyobb tér képe már ott lett volna a zenében, de a falak még túl közel álltak volna egymáshoz.

Közben a felállás is változott. Brynjard Tristan távozása után Nagash érkezett. Stian Aarstad katonai kötelezettsége miatt egy időre kiesett, ezért a Devil’s Path EP másfajta átmeneti képet mutatott a zenekarról. De éppen ez az EP lett az egyik híd a következő korszak felé. A dalok keményebbek, közvetlenebbek voltak, és a zenekar körül egyre jobban érezhetővé vált, hogy a kis kiadós, szűk underground keret már nem elegendő ahhoz, amit el akarnak érni.

A Nuclear Blast neve ekkor egyre közelebb került hozzájuk. Ez nem pusztán üzleti döntés volt. A kilencvenes évek black metal közegében egy nagyobb kiadóhoz szerződni világnézeti kérdésnek is tűnhetett. A műfaj egy része a távolságtartásban, a rosszul másolt kazettákban, a fanzinekben és a kis példányszámú kiadványokban látta a hitelességet. A Dimmu Borgir viszont azt akarta, hogy a zene messzebbre jusson. Tudták, hogy emiatt támadások érik majd őket. Mégis továbbmentek.

És valahol itt kezdődött igazán az Enthrone Darkness Triumphant története: nem 1997 januárjában a stúdió ajtajában, hanem abban a felismerésben, hogy a zenekar már nem fér el abban a térben, amelyben megszületett.

Az 1993-as Norvégiában a Dimmu Borgir történetének kiindulópontja nem valamely távoli, mesebeli északi erőd, hanem Oslo volt. A főváros és környéke a közlekedés, a fiatalok találkozásai és a zenei kapcsolatok szempontjából más lehetőségeket adott, mint az ország ritkábban lakott vidékei. A zenekart Shagrath, Silenoz és Tjodalv alapította 1993 nyarán; a következő hónapokban bővült a felállás. A zene nem egy távoli, meseszerű északi erődben született, hanem fiatal muzsikusok közös munkájából, a korabeli norvég extrémzene élő közegében. Ebben a világban a találkozások és a próbák jelentettek valódi fordulópontokat, jóval az első nagy külföldi közönség előtt.

Az ország maga éppen fordulóponthoz érkezett. Az évtized eleji gazdasági nehézségek után 1993-tól hosszabb fellendülés bontakozott ki; a kőolajhoz kapcsolódó beruházások, a külkereskedelem és a foglalkoztatás növekedése lassan megváltoztatta a kilencvenes évek közérzetét. A fellendülés azonban önmagában nem mond semmit a zenekar tagjainak személyes körülményeiről vagy dalaik ihletéről. Mégis más környezetet jelentett egy lemez kiadása 1996-ban, mint néhány esztendővel korábban: a professzionális terjesztés és a nemzetközi fellépések esélye egyre valóságosabbá vált.

A politika és a mindennapi önazonosság is mozgásban volt. Norvégia 1994. január 1-jén belépett az Európai Gazdasági Térségbe, ám a novemberi népszavazáson a választók 52,2 százaléka elutasította az Európai Unióhoz való csatlakozást. A döntés egyszerre jelezte az európai gazdasági kapcsolatok fontosságát és a politikai önállósághoz ragaszkodó társadalmi gondolkodást. Ez a népszavazás nem a lemez rejtett politikai üzenetét tárja fel, hanem annak a Norvégiának egyik jellegzetes történelmi pillanatát, amelyben a zenekar megszületett.

A kulturális távolságokat ekkor még másként mérték. A telefon, a posta és a nyomtatott kiadványok továbbra is fontosak voltak, miközben az internet már elindult a mindennapi használat felé. Norvégiában 1993-ban megkezdte működését az első nyilvános kereskedelmi internetszolgáltatók egyike, az Oslonett; a hálózat és a világháló a következő években gyorsan terjedt. De ez még nem a zeneszámok azonnali, világméretű megosztásának kora volt. Egy fénykép, egy koncertdátum, egy kazetta vagy egy friss lemezkritika sokszor kézzel fogható utat tett meg, mielőtt a távoli rajongóhoz ért.

Egy másik határ is megnyílt. Az európai politikai átalakulások után a kilencvenes évek közepére a kulturális piacok új kapcsolatokkal, turnéútvonalakkal és terjesztési hálózatokkal bővültek. A norvég együttes számára a kontinens nem elvont térképet jelentett: a lemezkiadás németországi háttere, a későbbi európai koncertek, a svédországi stúdiómunka mind külön országok között zajló gyakorlati együttműködéseket kívánt. A kontinens története nem magyarázza meg önmagában a hangzását, de láthatóvá teszi, milyen közlekedőedényeken juthatott el a zenekar híre az eredeti szűk körön túlra.

A következő állomás éppen ezért földrajzilag is beszédes. A Norvégiában alapított zenekar 1997 januárjában a svédországi The Abyss stúdióban dolgozott, a felvételekhez Peter Tägtgren hangmérnöki munkája kapcsolódott. A stúdió a Dalarna térségéhez, a Ludvika környéki svéd vidéki környezethez kötődött; ez nem azonos sem Oslóval, sem a norvég black metal korai központjaival. A határ átlépése itt alkotói döntés volt: az együttes olyan technikai környezetet keresett, ahol elképzelt zenéjének hangzó arányait ki tudta dolgozni.

Mire az album 1997. május 30-án megjelent, Norvégia már a gazdasági fellendülés és a gyorsuló kommunikáció éveit élte, az európai metal-közönség pedig országokon átívelő kapcsolatokban gondolkodott. Ebben a világban különösen erős ellentétet alkotott a Dimmu Borgir régies, fenyegető képzeletvilága és azoknak a nagyon is korszerű eszközöknek a sora, amelyekkel a zenéjük útra kelt. A borítón és a dalokban megjelenő sötétség nem a társadalmi állapot szó szerinti lenyomata volt: önálló művészi világ, amelyet éppen egy változó, egyre összekapcsoltabb Európa hallgatói fedeztek fel.

A kapu kitárul

1996 végére több változás ugyanabba az irányba mutatott. A Nuclear Blasttal való együttműködés nagyobb terjesztést ígért, a zenekar pedig egyre tudatosabban gondolkodott arról, hogyan lehet úgy megőrizni a saját világát, hogy közben sokkal több emberhez jusson el. Ebbe a folyamatba illeszkedett az angol nyelvre váltás is. A korábbi norvég szövegek a saját közegükben természetesek voltak, de külföldön sok hallgató számára csak hangulatként működtek. Silenoz korabeli interjúkban nyíltan beszélt arról, hogy az új dalok szövegei azért lesznek angolul, mert azt akarják: amit mondanak, azt értsék is.

Ez a döntés nem változtatta meg egyik napról a másikra a zenekar tematikáját. A vallásellenesség, a sátáni és démonikus képek, a halál, a sötét természetfölötti világ ugyanúgy jelen maradt. Csak a szavak lettek közvetlenebbül hozzáférhetők. A változás inkább olyan volt, mint amikor egy sötét templom ajtaját szélesebbre tárják: odabent ugyanaz a hideg tér marad, de több ember láthat bele.

Ugyanilyen fontos volt a dalszerzés átalakulása. A későbbi visszaemlékezések szerint a zenekar korábban gyakran külön részekből rakta össze a dalokat. Az Enthrone Darkness Triumphant idején a közös munka természetesebbé vált. A billentyű nem a kész gitártéma mögé kerülő réteg lett, hanem sokszor maga is kiindulópont. Egy dallam, egy akkordmenet, egy kórusszerű hangszín ugyanúgy elindíthatott egy kompozíciót, mint egy gitárriff.

És ott volt még a hangzás kérdése. A Stormblåst atmoszférája működött, de a zenekar nagyobb, tisztább, erőteljesebb megszólalást keresett. Shagrath később úgy emlékezett, hogy a Dark Funeral The Secrets of the Black Arts című albumának hangja terelte figyelmüket Peter Tägtgren Abyss Stúdiója felé. Tägtgren neve akkoriban egyre több extrém metal lemezen jelent meg, és pontosan azt a fajta súlyt, tisztaságot és agressziót tudta megteremteni, amelyre a Dimmu Borgirnak szüksége volt.

1997 januárjában ezért Svédország felé indultak. Nem egy kész receptet vittek magukkal. Inkább egy sor döntést, amely addigra már megszületett: nagyobb hangot akartak, közösen formált dalokat, angol szövegeket, és olyan lemezt, amely nem az előző kettő másolata lesz. A stúdióban ezeknek a döntéseknek kellett testet ölteniük.

Az Abyss nem valamiféle romantikus mítoszhely volt. Munkahely volt. Kábelek, erősítők, dobok, billentyűk, újrajátszott részek, keverési döntések és hosszú órák. A későbbi emlékezésekből mégis kiérezhető, hogy valami különleges történt. Tägtgren eleinte nem feltétlenül értette pontosan, mire törekszik a zenekar, de a felvételek során egyre tisztább lett a közös cél. A gitároknak vastagabbnak kellett lenniük, a dobnak élesebben kellett ütnie, a billentyűknek pedig úgy kellett kitölteniük a teret, hogy ne temessék maguk alá a zenekart.

Stian Aarstad visszatérése kulcsfontosságú volt. A zongora, a vonósszerű és kórusszerű szintetizátorhangok újra a Dimmu Borgir belső nyelvének részei lettek. Tjodalv dobolása az új produkcióban sokkal direktebb erőt kapott. Nagash basszusa és háttérvokáljai sűrítették a hangképet. Silenoz és Shagrath gitárjai között egyre több hely jutott annak, hogy a riff és a billentyű együtt mozduljon. Shagrath hangja pedig már nem úgy tört át a zajon, mint a korai felvételeken: köré épült a tér.

Amikor a felvételek véget értek, már nem ugyanaz a zenekar hagyta el a stúdiót, amelyik belépett. A régi Dimmu Borgir minden fontos ösztöne ott maradt a zenében, csak most először olyan méretet kapott, amely messzir túlmutatott a norvég underground határain.

Amikor a Dimmu Borgir első felvételei megszülettek, a black metal még sokkal inkább kapcsolatok hálózata volt, mint egységes iparág. A zenekar oslói kötődése nem egyetlen klub vagy próbaterem történetét jelenti: a helyi színtér igazi összetartó erejét a zenészek közötti ismeretségek, a kisebb kiadók, a koncertek, a levelezések és a nyomtatott fanzine-ek adták. Az ilyen világban egy-egy demó felvétele vagy egy távoli hallgató visszajelzése is súlyosabb eseménynek tűnhetett, mint amit ma egy pillanat alatt elérhető digitális megjelenés jelent.

A norvég black metalnak nem volt egyetlen kötelező hangja. A nyers, szikár és rideg megközelítés mellett megjelent a dallamok, az atmoszférikus billentyűk és a nagyobb, szinte szertartásos zenei formák iránti érdeklődés. A Dimmu Borgir korai lemezein a billentyűk már nem idegen díszletek voltak, de az Enthrone Darkness Triumphant idejére a hangszeres szerepük látványosabban összefonódott a dalok szerkezetével. Az irány nem a műfaj egészének lecserélése volt, inkább annak a felismerése, hogy a sebesség, az éles gitárhang és a tragikus dallam egyetlen zenei térben is megférhet.

A korabeli skandináv színtér ugyanakkor földrajzilag és ízlésben is sokszínű volt. Norvégiában a Mayhemhez vagy Darkthrone-hoz társított szigorúbb hangzás mellett más együttesek új formai utakat kerestek; az Emperor nagyszabásúbb szerkesztési megoldásai és az Arcturus különös, színházias világa is megmutatta, hogy a black metal nem feltétlenül marad meg néhány egyszerű hangulati sémánál. Svédországban a death metal technikai és stúdióhagyományai, valamint a dallamos extrém metal fejlődése másféle hangzásesztétikával találkozott. Ezek egymás mellett kibontakozó irányok voltak; a közöttük kirajzolódó rokonság nem feltétlenül jelentett közvetlen hatást.

Silenoz 1996-os interjújában a hagyományos heavy metal mellett klasszikus és operazenét, elektronikus, álomszerű hangzásokat és a régi black metalt is említette hallgatott zenéi között. Ez sokkal árnyaltabb hátteret jelez, mint a kizárólag gitárzenéből álló inspiráció képe. A lemez monumentalitását ezért nem pusztán a billentyűhangszer puszta jelenléte adja, hanem az, hogy a hosszabb tónusok, a dallamok és a ritmikus rohamok hogyan tudnak egymás mellett feszültséget kelteni. A konkrét dalok bemutatása már a regény következő fejezetéhez tartozik; itt a korszak lehetőségei válnak láthatóvá.

A lemezkiadás kézzelfogható infrastruktúrája éppen ilyen jelentőségű volt. A No Colours és a Cacophonous után a Nuclear Blast nem csupán új logót jelentett a hátlapon: nagyobb nemzetközi promóciós és bolti hálózathoz kapcsolta az együttest. A kiadó Markus Staiger által alapított német vállalkozás volt, amely a kilencvenes években már számos extrém metal kiadvánnyal foglalkozott. A turnék, a külföldi kritikák és a terjesztés így egymást erősíthették. Nagash 1997 augusztusában arról számolt be, hogy egy németországi koncertsorozat közönségreakciója felülmúlta várakozásaikat; ez a visszaemlékezés a gyorsan táguló közönség közvetlen korabeli nyoma.

A hordozók világa sem volt egységes. A CD a kilencvenes években a jól terjeszthető, tartós album egyik legfontosabb formája lett, mellette azonban a kazetta és a bakelitlemez más, olykor szűkebb rajongói körökben tovább élt. A fanzine-ek, postai megrendelések, kölcsönkapott lemezek és lemezbolti ajánlások a zene felfedezésének gyakori útjai voltak. Az internet növekedése már érződött, de a korai weblap és e-mail nem pótolta mindenütt a nyomtatott sajtó, a levélben elküldött promóanyag vagy a turnéplakát szerepét. A Dimmu Borgir albumának többféle CD- és vinylkiadása maga is ennek a fizikai hordozókra épülő korszaknak a dokumentuma.

A stúdióban mindez másféle kérdéssé változott: hogyan lehet egyre több réteget úgy rögzíteni, hogy a dalok ne váljanak átláthatatlanná? A kilencvenes évek közepén a többsávos rögzítés, az erősítők karakterének gondos beállítása és a billentyűhangszerek választéka újfajta produkciós fegyelmet kívánt. A The Abyssben készült 1997. januári felvételeknél Peter Tägtgren hangmérnöki és keverési munkája dokumentált; a műhelymunka jelentőségét mégsem az alkalmazott készülékek felsorolása adja. Az eredmény súlyát a dalok világosabb hangszeres viszonyai és a korabeli reakciók világítják meg.

Az Enthrone Darkness Triumphant ebben a sűrű 1997-es évben különösen élesen vetette fel az underground hitelesség és a szélesebb hallgatóság közötti viszonyt. Nem a műfaj első szimfonikus vagy dallamos felvétele született meg, és nem is a nyersebb norvég hagyomány tűnt el egy csapásra. Egy fiatal együttes azonban megtalált egy közvetlen, könnyen felismerhető formát, amelyben a black metal nyers szigora, a dallami gazdagság és a gondosan megépített hangkép egyszerre kapott helyet. A zenei korrajz ott zárul, ahol a következő fejezet elkezdődik: a hallgató immár megértheti, milyen közegből léptek elő ezek a dalok.

A palota kapujában

A lemez nem lassan nyitja ki az ajtót. A Mourning Palace első pillanatai mintha sötét függönyt húznának szét. A billentyű nem csupán bevezető hangulatot teremt; kijelöli a teret, amelyben az egész album mozogni fog. Aztán belép a zenekar, és egyetlen mozdulattal világossá válik, miben különbözik ez a lemez attól, ami előtte volt. A gitár nagyobb. A dob közelebb van. A szintetizátor nem köd a háttérben, hanem fal és mennyezet egyszerre.

A dalnak van valami menetelő, mégis lebegő természete. A cím gyászpalotája nem konkrét épületként jelenik meg, inkább olyan belső helyszínként, ahol halál, emlékezés és kísértetszerű jelenlét egyetlen képpé olvad. És miközben a szöveg a sötétség felé húz, a zene paradox módon felemel. Ez lesz az album egyik nagy titka: az agresszió és a monumentalitás nem egymást gyengíti, hanem egymást nagyítja.

A Spellbound (By the Devil) már nem egyszerűen továbbviszi ezt a világot, hanem rítussá szervezi. A kórusszerű hangszínek, az orgonaszerű pillanatok és az ismétlődő motívumok olyan hatást keltenek, mintha a dal maga is egy szertartás lenne. Itt érthető meg igazán, miért vált az album hozzáférhetőbbé azok számára is, akik a korábbi norvég black metal nyers hangképét idegennek érezték. Nem lett kevésbé sötét. Csak világosabban mutatta meg, hol vannak a falak és merre vezetnek a lépcsők.

Az In Death’s Embrace után már teljesen természetesnek tűnik, hogy a gyors, sodró részekből hirtelen líraibb szakaszok nyílnak. A halál ölelése egyszerre fenyegetés és vonzás. Ez a kettősség a korai Dimmu Borgir romantikus oldalának egyik legtisztább maradványa. A Stormblåst árnyéka még ott áll a háttérben, csak most hatalmasabb fény világítja meg.

A Relinquishment of Spirit and Flesh megtöri ezt a csábító egyensúlyt. Keményebb, sűrűbb, kevésbé szemlélődő. Mintha a lemez emlékeztetni akarna rá, hogy a díszletek mögött ugyanaz a támadó ösztön dolgozik, amelyből a zenekar megszületett. A billentyű hátrébb lép, a ritmusszekció előretör, és az album hirtelen szűkebb folyosóra kényszeríti a hallgatót.

Aztán megérkezik a The Night Masquerade, és a tér újra kiszélesedik. Bente Engen női éneke nem egyszerű vendégszerep. Más színt hoz a lemez addigi palettájára, mintha a maszkabálban hirtelen egy új alak lépne elő a sötétből. A női hang és Shagrath vokálja között nem békés párbeszéd alakul ki, hanem feszültség. A dal színházias, de nem könnyed. A teatralitás itt nem póz, hanem a zene szerkezetének része.

A Tormentor of Christian Souls után nem marad kétség arról, hogy a zenekar 1997-ben hogyan határozta meg magát. A vallásellenesség nem háttérben elrejtett utalás, hanem nyílt deklaráció. A dal energiája ennek megfelelően kevésbé romantikus és sokkal támadóbb. Mégis ugyanaz a tág hangkép fogja össze, amely az album egészét. A szintetizátor itt nem szelídít, hanem élesebbé tesz.

Az Entrance címével belépést ígér, de valójában átvezet. A lemez második felében olyan, mint egy újabb kapu. A hangszerelés tágasabb, a harmóniák tovább időznek, és a zene egy időre kevésbé akar rohanni. A hallgató itt érzi meg, hogy az album nem egyetlen sebességből épül. A dramaturgia folyamatosan változtatja a távolságot: néha közel engedi a zenét, néha hatalmas teret nyit köré.

A Master of Disharmony múltból visszahozott darab. A Devil’s Path korszakából érkezik, de az Abyss hangzásában új testet kap. Ez a pillanat különösen beszédes. A zenekar nem tagadja meg azt, ami közvetlenül előtte volt; egyszerűen megmutatja, hogyan szól ugyanaz az ösztön az új környezetben. A dal szikárabb, gyorsabb, kevésbé romantikus, és éppen ezért fontos ellenpontja az album szimfonikus oldalának.

A Prudence’s Fall újra mindent összekever. Zongora, gyors dob, melankólia és hirtelen agresszió kerül egymás mellé. Ha az Enthrone Darkness Triumphantnak van olyan dala, amely egyetlen kompozícióban mutatja meg a lemez legtöbb arcát, ez az egyik legerősebb jelölt. Nem nyugodtan halad, hanem újra és újra megbillen. Ez a bizonytalanság teszi izgalmassá.

És több kiadáson ott van még a Raabjørn Speiler Draugheimens Skodde. A régi dal újrafelvétele furcsa, tökéletes epilógus. Norvég nyelve, régebbi eredete és Silenoz énekszerepe egy pillanatra visszanyitja a kaput a For All Tid világára. De már nem ugyanúgy szól. A zenekar három-négy év alatt megtett útja szinte fizikailag hallható benne. A múlt nem tűnik el. Csak nagyobb testet kap.

1997 tavasza

Miközben a lemez még meg sem jelent, a Dimmu Borgir már úton volt. A Gods of Darkness turnén olyan zenekarokkal osztoztak a színpadon, mint a Cradle of Filth, a Dissection és az In Flames. Ez a környezet önmagában is jelképes. Az európai extrém metal különböző irányai találkoztak ugyanazon az estén, és a Dimmu Borgir már nem egy ismeretlen norvég név volt a plakát alján.

Az 1997 tavaszáról fennmaradt interjúkban még érződik az átmenet izgalma. A zenekar beszél az új lemezről, a Nuclear Blastról, az angol szövegekről, arról, hogy milyen reakciókra számítanak. Még nincs mögöttük a későbbi évek bizonyossága. Nem tudják, hogy a Mourning Palace egyszer a koncertjeik egyik állandó darabja lesz. Nem tudják, hogy az album címét évtizedek múlva is újra és újra leírják majd. Csak azt tudják, hogy valami megváltozott, és ezt a közönség is érzi.

A kölni Live Music Hall 1997. március 31-i koncertje később a Live & Plugged Vol. 2 kiadvány része lett. A felvételek közé interjúrészletek kerültek. Ez a dokumentum ma azért különösen érdekes, mert a zenekart még közvetlenül az áttörés előtti pillanatban mutatja. A színpadi imázs már kialakult: corpse paint, fekete ruhák, teátrális jelenlét. De a gépezet még nem lett akkora, mint néhány évvel később.

Május végén aztán megjelent az album. A Nuclear Blast terjesztésével a lemez olyan boltokba és országokba jutott el, ahová a korábbi kiadványok csak nehezen. A borító azonnal felismerhető képet adott hozzá. A középen álló sötét figura, a hideg zöldes-fekete tónusok és az új, könnyebben olvasható logó ugyanazt a változást közvetítették vizuálisan, amit a zene hangban: a sötétség megmaradt, de minden kontúr élesebb lett.

A reakció gyors volt. Az 1997 nyarán készült Nagash-interjúban már több tízezer eladott európai példányról beszélt. Egy black metal zenekar számára ez akkoriban olyan szám volt, amely azonnal új kérdéseket vetett fel. Ha ennyien hallgatják, még mindig underground? Ha egy nagy kiadó reklámozza, ugyanazt jelenti-e a zene? Ha a dalok fogósabbak, de a témák és a hangulat továbbra is sötétek, hol húzódik a kompromisszum határa?

A zenekarnak ezekre nem kellett elméleti választ adnia. A koncerttermekben és a lemezboltokban már megszületett a válasz. Az Enthrone Darkness Triumphant működött. Nem mindenkinél ugyanúgy, nem mindenki számára ugyanazzal a jelentéssel, de működött.

A vita évei

Az album körüli legérdekesebb vita soha nem pusztán zenei volt. A korabeli pozitív kritikák a tisztább hangzást, a billentyűk és gitárok együttműködését, a dalok erős motívumait és Peter Tägtgren produkcióját méltatták. Mások éppen ugyanezeket a tulajdonságokat tekintették gyanúsnak. A black metal egy részében a rossz hangzás nem technikai hiányosság, hanem esztétikai állítás volt. A Dimmu Borgir viszont 1997-ben azt mondta a saját zenéjével: a sötétségnek nem kell homályosnak lennie ahhoz, hogy sötét maradjon.

A vita az angol nyelvre is kiterjedt. A norvég dalszövegek egzotikus távolsága eltűnt. Most már egy német, brit, amerikai vagy francia hallgató közvetlenül érthette a szövegek vallásellenes, démonikus képeit. Ez egyszerre növelte az album erejét és tette könnyebben támadhatóvá. Aki addig csak a hangulatot hallotta, most már a szavakkal is szembesült.

A nagyobb kiadó kérdése még élesebb volt. A Nuclear Blast nem rejtőzött. Promózott, terjesztett, turnékat támogatott, új közönséget épített. Az underground logikája szerint ez könnyen jelenthette a tisztaság elvesztését. A Dimmu Borgir története azonban itt más irányt vett. Nem húzódtak vissza, hanem tovább növelték a léptéket.

Ezt a léptékváltást belső változások is kísérték. Stian Aarstad, akinek billentyűjátéka nélkül az Enthrone Darkness Triumphant egészen más lemez lenne, nem tudott stabilan részt venni a turnézásban. A következő időszakban Kimberly Goss segített élőben, majd Mustis érkezett. Astennu gitárosként csatlakozott a koncertfelálláshoz, hogy Shagrath még inkább az énekre koncentrálhasson. A siker tehát nem konzerválta a zenekart, hanem felgyorsította az átalakulását.

A Godless Savage Garden 1998-ban már átmeneti kiadványként állt a két világ között. Új dalok, újrafelvételek, élő anyagok és feldolgozás jelezték, hogy a zenekar mozog tovább. 1999-ben a Spiritual Black Dimensions újabb szimfonikus és vokális rétegeket hozott. Ami az Enthrone… idején még merész egyensúly volt gitár, billentyű és dob között, a következő években egyre monumentálisabb formává nőtt.

De éppen ez a növekedés tette később különlegessé az 1997-es lemezt. Visszatekintve olyan pillanatnak látszik, amikor a Dimmu Borgir már kilépett a korai korszakból, de még nem érkezett meg a későbbi nagyzenekari világba. A kettő között áll. Talán ezért olyan nehéz egyszerű címkével elintézni.

Az idő próbája

Az évek múlásával egy album jelentése óhatatlanul megváltozik. 1997-ben az Enthrone Darkness Triumphant új lemez volt, tele aktuális vitákkal. A kétezres évek elején már egy sikeres zenekar korábbi áttöréseként hallgatták. Tíz évvel később klasszikus újrakiadásként került újra a boltokba. Húsz, majd huszonöt év után pedig már történeti helye lett.

A kritikusok újra és újra visszatértek hozzá. Néhányan a lemez egyensúlyát dicsérték: szerintük itt még a szimfonikus elemek nem nyomták el a black metal alapot. Mások úgy érezték, hogy a produkció mára túlságosan tisztának, bizonyos billentyűhangszínek pedig korhoz kötöttnek hatnak. Voltak, akik a lemez közepét kevésbé emlékezetesnek tartották, és olyanok is, akik éppen a folyamatos intenzitást szerették benne.

Az érdekes az, hogy ezek a viták nem eltüntették a lemezt, hanem életben tartották. Az igazán felejthető albumokról ritkán vitatkoznak harminc évvel később. Az Enthrone Darkness Triumphant körül viszont újra és újra ugyanazok a kérdések térnek vissza: mennyire black metal, mennyire szimfonikus, mennyire underground, mennyire hozzáférhető, és vajon a későbbi Dimmu Borgir innen következett-e szükségszerűen.

Silenoz későbbi interjúiban sokszor nem úgy beszélt erről a korszakról, mint valami előre megtervezett karrierstratégiáról. A dalszerzés gyors volt. Ha egy ötlet nem működött, eldobták vagy újrakezdték. A stúdiófoglalás határidőt jelentett. A Nuclear Blast lehetőséget adott. Sok döntés praktikus volt, nem mitológiai. És mégis, utólag ezekből a praktikus döntésekből áll össze az a történet, amelyet ma fordulópontnak nevezünk.

A Metal Hammer és más nagyobb lapok későbbi visszatekintései már nem csak a zenekar történetén belül helyezték el az albumot. A szimfonikus black metal egyik fontos tervrajzaként, a kilencvenes évek meghatározó metal lemezei között kezdték említeni. Ez persze nem jelenti azt, hogy előtte senki nem használt billentyűket, kórusszerű hangzásokat vagy monumentális szerkezeteket. Az Emperor és más zenekarok már korábban kitágították a black metal hangterét. A Dimmu Borgir különlegessége inkább az volt, hogy ezt a nyelvet rendkívül közvetlen, felismerhető, nagy produkciójú formában vitte szélesebb közönség elé.

A lemez újrakiadásai ezt a tartósságot fizikai formában is megmutatták. CD-k, digipakok, különböző vinylváltozatok, picture disc, japán kiadás, deluxe változatok, későbbi újranyomások. Egy album, amely egykor aktuális lépés volt előre, lassan gyűjtői tárggyá és katalógusbeli alapkővé vált.

Közben a Mourning Palace tovább élt a színpadon. Új tagokkal, más korszakokban, más hangzással is felismerhető maradt. Ahogy teltek az évek, már nem csak egy 1997-es dal volt. Olyan kapu lett, amelyen keresztül minden új generáció vissza tudott lépni ahhoz a pillanathoz, amikor a zenekar először találta meg azt a méretet, amely később a nevéhez tapadt.

A sötétség trónja

Ha ma, közel három évtized távolából nézünk vissza az Enthrone Darkness Triumphantra, könnyű kész történetet látni benne. Úgy tűnhet, mintha minden korábbi lépés szükségszerűen ide vezetett volna: a For All Tid köde, a Stormblåst romantikája, a Devil’s Path keménysége, a Nuclear Blast szerződése, Peter Tägtgren stúdiója, az angol szövegek. Mintha a zenekar csak egyetlen kijelölt úton haladhatott volna.

A korabeli interjúk azonban más képet mutatnak. Ott még nincs kész legenda. Fiatal zenészek beszélnek tervekről, problémákról, turnékról, arról, hogy mit szeretnének jobban csinálni. A későbbi visszatekintések már tudják, mi lett a döntések következménye, de 1997-ben még senki sem tudhatta biztosan.

Talán éppen ezért érdemes ezt az albumot nemcsak klasszikusként hallgatni, hanem pillanatként is. Egyetlen tél és tavasz sűrűsödik benne. Egy zenekar, amely elég régi ahhoz, hogy saját nyelve legyen, de még elég fiatal ahhoz, hogy radikálisan változhasson. Egy műfaj, amely egyszerre őrizte az underground önképét és kezdett belépni a nemzetközi metaliparba. Egy stúdiótechnika, amely megmutatta, hogy a black metal lehet tisztán is fenyegető. És egy közönség, amelynek egy része ünnepelte, másik része pedig gyanakodva figyelte ugyanezt.

A cím - Enthrone Darkness Triumphant - ma már szinte önmagát magyarázza. A sötétség diadalmas trónra emelése nemcsak a dalszövegek és az imázs világára illik. Valami hasonló történt a zenével is. A Dimmu Borgir azt a sötét, dallamos, billentyűkkel átszőtt nyelvet, amelyet addig kisebb terekben épített, hirtelen óriási méretben mutatta meg.

És amikor az utolsó hangok után csend marad, a történet valójában nem ér véget. A későbbi albumok, a nagyzenekari kísérletek, a világturnék, a tagcserék, a viták, az újrakiadások és a visszatekintések mind ebből a pontból is olvashatók. Nem azért, mert minden későbbi döntés benne lenne az Enthrone Darkness Triumphantban, hanem mert ez volt az a lemez, amely után már más volt a tét.

A palota ajtaja 1997-ben kinyílt. Azóta rengetegen léptek be rajta. Néhányan azért, hogy megtalálják benne a black metal egyik legfontosabb fordulópontját. Mások azért, hogy vitatkozzanak vele. Megint mások egyszerűen azért, mert a Mourning Palace első billentyűhangjai után még mindig ugyanazt érzik: valami nagy és sötét tér nyílik meg előttük.

És talán ennyi az, amit egy album harminc év után a leginkább remélhet.