Aeternus — …And So the Night Became

Mielőtt eljött az éjszaka

Bergenben a kilencvenes évek elején könnyű volt úgy érezni, hogy a sötét zene minden utcával közelebb kerül. A város neve rövid idő alatt összeforrt egy egész norvég extrém metal nemzedékkel, de amikor Ronny Hovland 1993-ban létrehozta az Aeternust, még nem egy kész hagyomány örököseként ült le zenét írni. Később, Ares néven már egyszerűen fogalmazott erről az időről: zenekarban akart játszani, ezért alapított magának egyet. Tizenöt éves kora óta gitározott, de az Aeternus előtt kevés olyan tapasztalata volt, amelyre biztos kézzel támaszkodhatott volna. A kezdetben Hades hatott rá erősen. Nem szégyellte ezt visszanézve sem; inkább úgy beszélt róla, mint egy fiatal zenész természetes állapotáról, aki még nem találta meg a saját nyelvét.

A saját nyelv azonban hamar fontosabb lett minden külső hasonlóságnál. Ares gyakorlással és állandó dalszerzéssel próbálta leválasztani magáról az első ösztönös mintákat. A zenekar neve is ennek az önmeghatározásnak a része lett. Az aeternus szó jelentése - örök - megfelelt annak, amit ő az örökkévalóság gondolatában érzett: valami hatalmasat, egyszerre távolit és személyeset. Évtizedekkel később is úgy beszélt a névről, mintha nem csupán egy régi választás volna, hanem valami, ami addig tart, ameddig ő maga képes zenét teremteni.

Az első felvételek

Az első évben a tagság még mozgott körülötte. Jöttek és mentek emberek, és Ares később nem sok jelentőséget tulajdonított ennek a korai bizonytalanságnak. Vrolok azonban hamar mellette maradt. Az 1994-es Walk My Path demón már ő dobolt, miközben Ares nemcsak gitározott, hanem a basszust is maga játszotta fel. A három korai dal világa még nyers volt, de a képei már előrevetítették azt, ami később az Aeternus egyik legfontosabb sajátossága lett. Tűz és szél, sötétséggel küzdő ember, az örökkévalóság igazságát ígérő erő jelent meg bennük. A természet nem díszletként állt a háttérben, hanem hatalomként; a sötétség nem egyszerűen szín volt, hanem belső állapot.

Ares hangja ehhez a világhoz ugyanilyen korán hozzátartozott. Az Aeternust eredetileg death metal felé képzelte el, és a mély, hörgő ének természetes maradt számára akkor is, amikor a zene lassan eltávolodott a tiszta death metal sémáitól. Már 1996-ban azt mondta, hogy nem akar sem death metalt, sem black metalt játszani a szó egyszerű értelmében. A kifejezés, amelyet választott, a dark metal volt. Gyors, agresszív riffek és lassú, dallamos részek, sötét atmoszféra és mély vokál. Nem új műfaji szabálykönyvet akart írni, hanem nevet adott annak az érzésnek, amelyet zenélés közben keresett.

A Walk My Path kazetta a korszak saját útján indult tovább. Nem volt közösségi média, nem volt streaming, és nem volt olyan pillanat, amikor egy új zenekar egyetlen feltöltéssel a világ elé kerülhetett. A demók levelekben, cserecsomagokban, kis disztribútorokon és fanzine-eken keresztül vándoroltak. Így jutott el a cseh View Beyond Recordshoz is. A kis kiadó lehetőséget ajánlott, és 1995-ben megszületett a Dark Sorcery mini-CD. Ares később nem próbálta szebbé tenni a kiadás külsejét annál, amilyen volt. A dizájnt maga sem tartotta lenyűgözőnek, de akkor a legfontosabb az volt, hogy a zene kijusson. Nem volt másik komoly ajánlat. A lemez pedig megtette azt, amire szükség volt: tovább lökte a zenekart.

A trió és az első nagylemez

Ekkor érkezett Morrigan. 1996-ban Angliából költözött Norvégiába, zenekart keresett, és az Aeternusban olyan helyet talált, ahol hamar több lett egyszerű basszusgitárosnál. Billentyűn és zongorán is játszott, később zenét és szöveget írt, és az albumok képi világához is hozzátette a saját jelrendszerét. Ares, Morrigan és Vrolok hármasa lett az a mag, amelyből az első két nagylemez kinőtt.

A Hammerheart Records szerződése már egy másik léptéket jelentett. A fiatal zenekar számára egy kiadó ígérete könnyen úgy hathatott, mintha egyszerre nyílna ki előtte a világ. Ares 2006-ban, sok keserű tapasztalat után sem tagadta, hogy akkor fiatalok és tapasztalatlanok voltak, és a szerződés puszta ténye is elég volt ahhoz, hogy lelkesedjenek. A későbbi viták még messze voltak. Előbb jött a Beyond the Wandering Moon, az első teljes nagylemez, és vele az első valódi európai út.

1997-ben az Aeternus zenéje már felismerhetően a sajátja volt. A black metal hideg tágassága, a death metal súlya, a billentyűk és a hosszú, fokozatosan változó dalok olyan formát adtak, amelyet a zenekar nem próbált gyorsan fogyaszthatóvá tenni. A turnék azonban rögtön megmutatták ennek a zenének a gyakorlati oldalát. A stúdióban rétegzett gitárok élőben második gitárost kívántak, ezért session zenészek segítettek nekik. Emperorral és Limbonic Arttal játszottak, más norvég zenekarokkal osztoztak színpadon és úton, és minden este újra megtapasztalták, mennyi erő van a hosszú dalokban - és milyen nehéz ezeket az erőket koncerten ugyanúgy mozgásban tartani.

Ares egy ideig Gorgorothban is basszusgitározott, 1998-ban pedig session zenészként három hetet töltött az Immortal turnéján. Ezeket a kapcsolatokat később sem kezelte úgy, mintha mindegyik automatikusan zenei hatást jelentett volna. Sokkal inkább élményt, színpadi rutint, emberi kapcsolatot és azt a különös bergeni közeget jelentették, amelyben ugyanazok az emberek különböző zenekarok között mozoghattak. Amikor az Aeternus a második nagylemez felé fordult, már nem egy próbatermi ígéret volt. Tudta, milyen érzés európai színpadon állni, tudta, milyen az, amikor a dal túl hosszú egy feszes koncertprogramhoz, és azt is tudta, hogy a saját hangját nem akarja elveszíteni csak azért, mert egyszerűbb volna rövidebbre vágni mindent.

Bergen az éjszaka előtt

Bergenben a fény sohasem ugyanúgy érkezett, mint egy szárazföldi nagyvárosban. A tenger felől jövő időjárás néhány óra alatt megváltoztathatta a hegyek és a kikötő látványát; a Bryggen régi faházai és a modern utcák között pedig szokatlan közelségben állt egymás mellett a kereskedőváros múltja és a huszadik század végi élet. A kilencvenes évek második felében Bergen nem csupán a zord norvég táj jelképe volt, hanem kikötő, egyetemi központ, munkahelyek és különböző korosztályok találkozóhelye. A helyi egyetem már évtizedek óta a nyugat-norvég térség szellemi központjai közé tartozott. A város 2000-re készült, amikor Európa egyik kulturális fővárosa lett; a zenekar második lemezének készítése idején tehát a kulturális életet nem lehetett egyetlen zenei színtérre leszűkíteni.

A régi kereskedelmi kikötő körül továbbra is mindennapos volt az átjárás a tenger és a város között. Nyugat-Norvégia fjordjai, szigetei és hegyvonulatai miatt a régió települései nem úgy kapcsolódtak egymáshoz, mint egy síkvidéki ország központjai. A tengeri útvonalak, a közutak és a városból kifutó vasút egyszerre jelentettek kapcsolatot és távolságot. Egy bergeninek másfajta földrajzi tapasztalatot adott az eső, a meredek hegyoldal, a kikötő nyüzsgése vagy egy fjordokon át vezető út, mint amit a norvég főváros mindennapjai kínáltak. Mindez valóságos környezet volt, nem a lemez dalszövegeinek megfejtési kulcsa. A táj felől könnyű volna visszaképzelni minden dallamot, de az Aeternus zenéje nem kínál ilyen egyszerű megfejtést.

A fiatalkori zenekarozás gyakorlati feltételeit inkább az a tény világítja meg, amelyről Ares később maga beszélt: otthon, gitárral és kazettás, részben hibásan működő többsávos felvevővel gyűjtötte az ötleteit, majd elvitte őket a társaihoz. A szoba, a próbaterem és a hangszerbolt vagy koncerthelyszín közötti mindennapi mozgás a korszak független zenéjének megszokott munkarendje volt. A kapcsolattartás pedig sok türelmet követelt: levelezés, másolt kazetták, fanzinek és csomagban érkező lemezek vitték tovább a hírt egy kisebb együttestől a következő hallgatóig. Ares, Morrigan és Vrolok otthoni körülményeiről nem maradt fenn olyan részletes beszámoló, amelyből mindennapjaikat pontosan fel lehetne idézni. A kazetták, a próbák és a turnékról ismert részletek éppen ezért sokat mondanak: láthatóvá teszik a zene mögötti munkát, de a magánéletüket nem öltöztetik elképzelt történetekbe.

Norvégia ekkor kétféle időben élt. Az olaj- és gázipar korábbi éveinek jelentős bevételei és a gazdasági élénkülés egy viszonylag tehetős ország képét adták. Ugyanakkor 1998 nyarán a nemzetközi nyersanyagárak visszaesése, az ázsiai pénzügyi megrázkódtatások és a korona gyengülése egészen hétköznapi következményekkel is fenyegetett. A norvég jegybank augusztus végéig több lépésben jelentősen emelte a kamatait; a pénz világának változásai a hiteleken, az árakon és a vállalkozások döntésein keresztül hathattak a lakosságra. Ebből nem következik, hogy az Aeternus valamelyik zenészét pontosan ilyen teher érte. Inkább azt jelenti, hogy az 1998-as norvég hétköznapok mögött korántsem zavartalan gazdasági biztonság húzódott meg.

A kontinensen ugyanekkor olyan események kerültek a címlapokra, amelyek egyszerre ígértek rendeződést és mutattak újabb töréseket. Az 1998. áprilisi északír békemegállapodás egy hosszú konfliktus lezárásának lehetőségét nyitotta meg; Koszovóban viszont a fegyveres erőszak tízezreket, később százezreket űzött el otthonukból. A nemzetközi piacokon az ázsiai válság után az orosz pénzügyi összeomlás is növelte a bizonytalanságot. A világ a közös európai pénz 1999 eleji bevezetése felé tartott, miközben a fiatal zenekarok postacímeiket cserélték, és egész napokig vártak egy válaszlevélre.

A lemez archaikus harcosai nem ennek a napi hírfolyamnak a szereplői. A címek és a szövegek nem fordíthatók le a koszovói háború vagy a norvég kamatpolitika allegóriáira. Mégis fontos látni a különbséget az elképzelt ősidők és az alkotás valódi dátuma között. Aresék a huszadik század végének közlekedésével, felvevőgépeivel, levelezésével és európai koncertútjaival dolgoztak azon, hogy olyan zenét írjanak, amely mintha valami jóval régebbi korból érkezne. Az éjszaka a hangszórókban volt időtlen; a felvétel elkészítése nagyon is egyetlen korszakhoz tartozott.

A második lemez felé

A második album dalai nem egyetlen nagy elhatározásból születtek. Ares évtizedekkel később úgy írta le a módszerét, mintha egy régi szoba ajtaját nyitná ki: otthon ült a gitárral, riffeket írt, majd kazettára rögzítette őket. Volt egy négysávos felvevője is, amelynek az egyik sávja nem működött rendesen. Ez a technikai korlát ma szinte romantikusnak tűnhet, de akkor egyszerűen a munkafolyamat része volt. A zene nem képernyőn született. Szalag volt, visszatekerés, újrajátszás, majd az elkészült ötletek elvitele a próbaterembe.

Ott már nem egyetlen ember gondolata dolgozott tovább. Morrigan és Vrolok meghallgatta az anyagot, a részeket együtt próbálták, és a dalok fokozatosan megkapták azt a formát, amelyben lemezre kerültek. Ares egy késői interjúban arról beszélt, hogy ezek a régi felvételek néha kávé vagy sör mellett kerültek elő, mielőtt a zenekar együtt továbbépítette őket. A kép sokkal hétköznapibb annál, mint amit a végső album monumentális hangulata sugall. Nem ködös hegytetőn született a lemez, hanem lakásban, kazettán és próbateremben. Az archaikus világot modern, nagyon is kézzelfogható módszer építette fel.

A Beyond the Wandering Moon után nem az volt a céljuk, hogy elvágják a múltat. Ares a megjelenés idején egyértelműen azt mondta: a második album az Aeternus folytatása, de vastagabb, nehezebb és ütősebb. Olyan hangfalat akartak, amely nagyobb, mint az első lemezen volt, és olyan atmoszférát, amely mélyebbre ül a hallgatóban. Ugyanakkor fontos volt, hogy a fejlődés ne tüntesse el azt az érintést, amely alapján azonnal fel lehetett ismerni a zenekart. Ares később ezt nevezte az Aeternus-touch megőrzésének.

A dark metal belső világa

A dark metal fogalma ekkor kapott igazán teljes testet. Ares számára a sötétségnek sok arca volt. Háború, dicsőség, büszkeség, természet és az éjszaka szellemei ugyanabba a belső tartományba tartoztak. Nem úgy beszélt róluk, mint programról, amelyet előbb papírra vetettek, aztán zenévé fordítottak. Inkább érzelmi forrásként. A sötétség belülről jött, mondta, és a zenén keresztül áramlott. A brutalitás és a fenség nem két külön pólus volt, amelyet mesterségesen össze kellett kötni. Az Aeternus számára az volt természetes, hogy ugyanabban a dalban jelenjenek meg.

Ugyanezért volt fontos a folk. Ares nem egy-egy akusztikus közjátékot értett alatta. A folkzene atmoszféráját réginek és nemesnek érezte, olyan erőnek, amelyből nemcsak a lágy részek, hanem akár a brutális riffek is táplálkozhatnak. Ez a gondolat később különösen fontossá vált a lemez megértésében. Ha az ember csak az akusztikus hangszereket keresi benne, könnyen azt hiheti, hogy a folk egy külön réteg a metal tetején. A zenekar saját magyarázata szerint azonban mélyebben feküdt: egyfajta emlékezés a dallamokban és a hangulatban.

A szövegek ugyanebből a forrásból merítettek. Harc, vér, hold, holló, tűz, szél, hegy és ősi erők térnek vissza bennük. Ares 1998-ban a háborút, a csatát, a természetet, a mágiát és az erőt nevezte meg az album érzelmi kiindulópontjai között. A jelenkor háborúját ugyanakkor nem azonosította ezzel a romantikus képpel. Kifejezetten különválasztotta a kortárs háború valóságát attól az archaikus, idealizált harci atmoszférától, amely őt foglalkoztatta. Ez a különbség fontos, mert az album megszületésének évében a világ valódi konfliktusokkal volt tele, de nincs bizonyíték arra, hogy ezek közvetlenül bekerültek volna a lemezbe.

1998 Európája mégis ott állt a háttérben. Észak-Írországban megszületett a Nagypénteki Megállapodás, Koszovóban eszkalálódott a fegyveres válság, az orosz pénzügyi krízis megrázta a piacokat, Norvégiában pedig a korona gyengülése és a kamatpolitika került a hírekbe. Bergenből nézve mindez ugyanannak az évnek a valósága volt, de az Aeternus albumának belső ideje nem 1998 politikai ideje. Sokkal távolabbra nézett, egy elképzelt régi világ felé, amelyben a természet, a harc és az éjszaka nem híradások témája volt, hanem mitikus nyelv.

Az underground hálózata

A zene terjesztése viszont nagyon is a maga jelenében élt. Fanzinek, postán küldött interjúk, promó-CD-k, levélben szervezett kapcsolatok és nyomtatott magazinok tartották mozgásban az undergroundot. Az Aegis későbbi szerkesztője 1998 körül kezdett fanzine-t szervezni, és amikor évekkel később felidézte ezt a világot, még a postai levelezés lassúsága is természetes részének tűnt. Az Aeternus második lemeze ebben a közegben készült: közvetlenül az internetes korszak nagy gyorsulása előtt, amikor egy album híre még hetek és hónapok alatt szivárgott át országokon.

Közben a zenekar már érezte az első album örökségének súlyát is. A hosszú dalok, a sok riff és a több gitárréteg egyszerre jelentett lehetőséget és problémát. A második lemez készítésekor még nem akartak ebből hátralépni.

Ellenkezőleg: tovább mentek ugyanazon az úton, még sűrűbbé téve a zenét. Csak később, amikor a következő albumon dolgoztak, vált világossá számukra, hogy ezt a formát nem akarják harmadszor is ugyanígy megismételni. Az ...And So the Night Became ezért különös lemez: egy alkotói nyelv csúcspontja, amely már magában hordozta annak határát is.

A dark metal útjai

A kilencvenes évek derekára a norvég extrém metal már nem ugyanazt jelentette, mint néhány évvel korábban. A korai black metal egy részének szándékosan karcos, szűk hangzása mellett egyre több zenekar kereste a hosszabb formákat, a billentyűs rétegeket, a dallamot vagy az ősi történetek nyelvét. A műfaji határok nem eltűntek, hanem átjárhatóbbá váltak: ugyanabban az országban más hangsúlyt helyezett a nyers támadásra egy zenekar, mint a szimfonikus építkezésre vagy a népzenei emlékezetre egy másik. Az Aeternus saját kifejezése, a dark metal, ennek a sokszínű mozgásnak adott személyes, nem pedig általánosan kötelező nevet.

Bergen különleges helyet foglalt el ebben a történetben. Immortal, Gorgoroth és Enslaved neve már a nemzetközi extrémzenei közegben is ismerősen hangzott. A város zenei világa azonban nem egyetlen, közös asztalnál szerveződő társaságként működött. Egy közös próbatermi ismeretség, a vendégszereplés vagy a turnézás ugyan valódi kapcsolatot jelenthetett, de nem bizonyította, hogy egyik zenekar a másik zenei elképzeléseit követte. Az Aeternus esetében maga a felállás és a személyes kapcsolat volt a szilárdabb kapaszkodó: Ares mellett Vrolok, majd Morrigan adott formát az ének, a gitár, a dob, a basszus és a billentyűk közötti sajátos egyensúlynak.

A város neve mégis újra és újra felbukkan a lemezek borítóján a stúdiómegjelölés miatt. A Grieghallen és Eirik „Pytten” Hundvin munkája több, egymástól eltérő irányba tartó norvég felvétel között teremtett kézzelfogható kapcsolatot. A stúdió nem volt titokzatos szentély: berendezés, mikrofon, felvételi sáv, időkeret és döntések sorozata alkotta. Éppen ettől különös, hogy azonos városból és hasonló szakmai háttérből mennyire különböző albumok kerülhettek ki. A …And So the Night Became rétegzett gitárjai és mély éneke mellett a zongora, a billentyűk és a történeti hangszerek hangszínei is helyet kértek. A lemezen közreműködő vendégmuzsikusok játéka nem puszta díszítés: az eltérő hangszínek ugyanannak a tágas, sötét zenei térnek a részei.

A kész lemez útja a stúdión túl több országon vezetett keresztül. A cseh View Beyond Records korábbi megjelenése után a holland Hammerheart Records jelentette a következő léptéket. A kiadó 1995-ben még kis underground vállalkozásként indult, és az efféle cégek munkája nem merült ki egy logó nyomtatásában. Lemezeket gyártattak, terjesztőkkel egyeztettek, promóciós példányokat küldtek, magazinokhoz és szervezőkhöz juttatták el a zenekar nevét. A kilencvenes évek végi európai zenei közegben a fanzine szerkesztőjének levele, a katalógusból kiválasztott CD és a turné utáni beszélgetés még egymásra épülő kapcsolatok voltak. Nem lehet egyetlen, minden szereplőre érvényes munkamenetet elképzelni, de az Aeternus ismert kiadói és koncertkapcsolatai éppen ezen az infrastruktúrán keresztül érthetők meg.

Közben a metal nemzetközi piaca is tagoltabbá vált. A skandináv black metalról szóló beszámolók, a death metal erős nemzetközi hálózata és a dallamosabb, atmoszférikus irányzatok egymás mellett találtak közönséget. Az Aeternus nem egyetlen címkéből építkezett. A mély vokál a death metal felől érkezett, a hűvös gitármenetek és a szélesen nyíló terek más északi hagyományokkal rokonultak, a népzenei hangulat pedig egy harmadik utat kínált. Ez a találkozás nem azonos műfajok mechanikus összeragasztásával: a hosszú dalokban az egymástól eltérő részeknek úgy kellett váltakozniuk, hogy közben megmaradjon a feszültség.

Ares és társai 1997-ben már európai turnékon is megtapasztalták, mit jelent ez a gyakorlatban. Más volt egy számot egymásra felvett gitársávokkal rögzíteni, és más színpadon ugyanannak az ívnek erőt adni. A koncertszervezés, az utazás és az alkalmi kiegészítő zenészek alkalmazása nem a zene köré írt melléktörténet volt, hanem a hosszú formák megőrzésének egyik feltétele. A második nagylemez nem azért lett nagyobb lélegzetű, mert egy divathullám megkövetelte. Inkább azt mutatta meg, milyen messzire mehetett egy már kialakulóban lévő saját nyelv: a régi norvég underground kézzel fogható eszközeivel, ám egy határokon át hallgatott zenekar lehetőségeivel.

Grieghallen

A dalok végül a Grieghallenbe kerültek. Bergenben ez a név addigra több volt egy stúdiónál. Az extrém metal történetének számos norvég felvétele kötődött hozzá, és Eirik „Pytten” Hundvin munkája olyan hírnevet kapott, hogy később könnyű volt úgy beszélni róla, mintha létezett volna valamiféle kész Grieghallen-hangzás. Ares 2024-ben tréfásan tiltakozott ez ellen. Nem volt nagy piros gomb a keverőpulton, amelyre rá lehetett írni, hogy Grieghallen sound. Pytten egyszerűen értette ezt a zenét, figyelt a zenekarra, voltak ötletei, és ugyanúgy jó eredményt akart, mint ők.

A cél mindenesetre világos volt. Ares vastagabb hangfalat akart, több súlyt, mélyebb atmoszférát. A korai lemezeknél több gitárréteget és sok zengetést használtak, és a második albumon ez a módszer teljesedett ki. A stúdióban a trió alapja egyszerű maradt: Ares gitározott és énekelt, Morrigan basszusgitáron, billentyűn és zongorán játszott, Vrolok dobolt. Körülöttük azonban olyan vendéghangszerek jelentek meg, amelyek az album világát messzebb vitték a megszokott metal-hangszereléstől.

K. Nordeide lantot, clàrsachot, crwth-szerű vonóst, lyrát, dronepipe-ot, vielle à roue-t, zongorát, gitárt és ütőhangszereket vitt a felvételbe. Torquemada kiegészítő harci dobokat játszott, Janto pedig két dalban adott további éneket. Ezek az elemek nem egyszerűen az utolsó szám egzotikumai voltak. Ares magyarázata szerint a folkos atmoszféra már a komponálásban jelen lehetett, és így a régi hangszerek csak láthatóvá tették azt, ami a riffekben korábban is ott mozgott.

Morrigan szerepe különösen összetett volt. Nemcsak basszust és billentyűt játszott. Két dal zenéjében Ares társszerzője lett, két dalszöveget ő írt, és ő készítette a borítót is. A grafikai világ így ugyanabból a belső körből érkezett, mint a zene. Ares később magára tetováltatta a zenekar jelét, amelyet Morrigan az ő kérésére rajzolt. Amikor 2024-ben megkérdezték, mit jelent neki, nem történelmi magyarázatot adott, hanem érzelmi szavakat: sötétséget, egységet, mágiát, erőt és hatalmat. A lemez külseje ezért nem csomagolás volt. Ugyanannak a nyelvnek a képi oldala lett.

A felvétel kemény munka volt. Ares húsz évvel később mégis úgy emlékezett rá, hogy jó emlékei vannak, különösen a stúdióról. Mindenki stabil munkát végzett. Egy 2001-es interjúban ugyanakkor már azt is mondta, hogy az első két album masteringjén szívesen javított volna. A két emlék jól megfér egymás mellett. Lehet büszkének lenni arra, amit az ember megalkotott, és közben hallani valamit, amin technikailag ma már változtatna.

Pyttennel a kapcsolat nem ért véget ezzel a lemezzel. Az Aeternus újra és újra visszatért hozzá, és Ares évtizedekkel később már több album közös munkájáról beszélt. Az ...And So the Night Became hangja így nem egy egyszeri stúdiócsoda. Inkább egy hosszú együttműködés korai, meghatározó pontja, amikor a zenekar még a legnagyobbra építette saját korai formáját.

A borítón túl

Mire megszólal az első szám, a borító már elvégzett valamit a hallgató képzeletében. A kép alapszínei a fekete és a vörös: a sötét rétegek mögött izzó fény húzódik, mintha egyetlen pillanatra felhasadna a mélység. Nem tiszta tájkép tárul fel, hanem egymásra torlódó, füstös, szinte felizzó felületek. A középen és a széleken átfutó vékony, ívelt vonalak köröket, metszéseket és szúrós, növényi vagy fémszerű formákat idéznek. Nem jelölnek ki biztosan felismerhető tárgyat; inkább fogva tartják a tekintetet a sötét háttér előtt.

Fent a zenekar vöröses, nehezen kibetűzhető emblémája nem puszta felirat, hanem a kusza vonalak egy újabb rétege. Lent a lemez címe sokkal kisebb, törékenyebb alakban áll. A színek között nincs nyugalmas átmenet: az izzás és a feketeség egymásnak feszül. A képben látható világosabb ívek és gyűrűk többféle képzettársítást kelthetnek, de nem volna pontos egyetlen csillagászati jelenségnek, szertartási eszköznek vagy történeti jelképnek nevezni őket. A borítót Morrigan készítette; a kép ereje éppen abban áll, hogy nem old fel mindent egyetlen magyarázatban.

A zene hasonlóan működik. A sűrű gitárszövet közül kiemelkedő dallam nem szünteti meg a súlyt, a lassúbb részek pedig nem oltják ki a fenyegetést. Az album hosszan épülő számai között a vörösen felvillanó rész és a fekete háttér olyan viszonyba kerül, mint a hangzásban a felizzó lendület és az elnyúló árnyék. Így a borító nem megfejtést kínál a dalokhoz, hanem belépést ugyanabba a világba. Előbb a szem hallja meg az éjszakát; a következő pillanatban a zene veszi át.

És így lett éjszaka

Amikor a lemez elindul, nem siet. A There’s No Wine Like the Blood’s Crimson több mint tizenhárom percével már az első pillanatban kijelenti, hogy itt nem rövid történetek következnek. A későbbi hallgatók és kritikusok hosszú, fokozatos felvezetésről beszéltek, amelyben a zene úgy nyit teret, mintha előbb a tájat kellene megmutatnia, mielőtt bárki belépne a csatába. Nem szükséges minden hallási képet szó szerint elfogadni ahhoz, hogy érthető legyen a gesztus: az Aeternus nem refrénnel akarja megfogni a hallgatót, hanem időt követel tőle.

A szövegben a csatatér nem történelmi hely. Vérszínű ég, hideg szél, még ki nem hűlt vér, magasba emelt kalapács és holló jelenik meg. A beszélő fokozatosan nem egyszerű harcosként, hanem a háború alakjaként mutatkozik meg, és a végén Ares neve is felbukkan. Ez a pillanat különösen erős annak fényében, ahogyan a frontember később saját művésznevéről beszélt. Ronny Hovland és Ares között számára mindig volt érzelmi távolság. A színpadi név nem egy maszk egyszerű felvétele, hanem az a személyiség, amelyben a zenével összekapcsolódó erő szabadabban jelenhetett meg.

Innen az As I March nem egy új világba lép, hanem mélyebbre ugyanabba. A kép most személyesebb: holdfény, hegy, kard, eső, szél és tenger veszi körül a mozgó alakot. A természet cselekszik. Nem háttérként nézi a harcost, hanem együtt lélegzik vele. A szövegben a hegy szinte testet kap, a vihar válaszol, és a harci mozdulat rítussá változik. Ares és Vrolok közös zenéje itt azt a belső közelséget mutatja, amely a háromtagú zenekarban a dob és a riff között kialakult. A későbbi kritikák gyakran lassabb, súlyosabb mozgásként írták le a számot; a dalszöveg ezt a súlyt nem eseményekkel, hanem térrel teremti meg.

A Warrior of the Crescent Moon más irányból érkezik. Morrigan írta a szöveget, a zenét pedig Aresszel közösen jegyzi. A dal szavai rituális hívásként sorakoztatnak természeti és állati jeleket: hollót, kígyót, farkast, sárkányt és a holdsarló árnyékát. Nem történetet mesélnek a hagyományos értelemben, hanem erőt idéznek. A későbbi kritikák akusztikus kezdést és fokozatosan nehezedő szerkezetet hallottak benne, és éppen ez az a pont, ahol Ares folkhoz fűződő magyarázata a legjobban érthetővé válik. Az ő szemében a folk nem akkor kezdődik, amikor megszólal egy régi hangszer. Már a dallam mögötti hangulatban jelen lehet.

A Blodsverging norvég nyelvre vált. A saját nyelv használatáról Ares egyszerűen beszélt: nincs semmi baj azzal, ha norvégul énekelnek. A szövegben a magányos alak helyére közösség kerül. Erős lelkek, vérrel megerősített büszkeség, testvériség, vihar, kard és az ősök tisztelete. Janto vendégéneke még inkább közösségi hangot adhatott ennek a résznek. Az album ekkor már nem egyetlen harcos látomása. Egy elképzelt régi rend körvonalai rajzolódnak ki, ahol az egyén helyét a vér, a föld és a közösség kapcsolja össze.

A lemez második fele

A lemez közepe után jön a When the Crow’s Shadow Falls, és itt a források hirtelen kevesebbet engednek. A fennmaradt dalszöveganyag nem őrzi a teljes szöveget, csak azt tudjuk biztosan, hogy Morrigan írta. A későbbi kritikák ősi dallamokról, keserédes felvezetésről, majd gyors, intenzív kitörésről beszéltek. Egy rajongói értelmezés elesett harcosokról és a halál méltóságáról olvasott ki belőle valamit, de ezt nem lehet a szerző szándékaként kezelni. Talán éppen ez a hiány őrzi meg a dal egyik sajátos helyét a lemezen: a zene körül sok minden elmondható, a szöveg azonban nem adja magát teljesen vissza.

Az Ild Dans ezzel szemben az album legjobban dokumentált pillanatai közé tartozik, mert Ares maga beszélt róla részletesen 1998-ban. Azt mondta, ez az a dal, amely a legtávolabb lép attól, amit szokásos Aeternus-számnak lehet nevezni, és mégis teljesen Aeternus marad. Norvég szövege a szent földet felemésztő tűzről szól. Sok dallam, akusztikus gitár és a végén tiszta ének jelenik meg benne. Ares még dudát is szeretett volna, de ez végül nem valósult meg. Később szinte sajnálkozva említette ezt a kihagyott lehetőséget.

A tűz a dalban nem csupán pusztítás. Valami felébred a föld alatt, a szél és a láng mozgássá válik, és a szent hely hamuvá alakul. A tiszta és durva vokál, az akusztikus és torzított hangzás közötti feszültséget a későbbi kritikák is az album egyik legerősebb érzelmi pontjaként emelték ki. Ares azért szerette ezt a dalt, mert eltérő volt. Ezzel akaratlanul is megfogalmazta a lemez egyik lényegét: a dark metal számukra soha nem jelentette azt, hogy mindennek ugyanúgy kell sötétnek lennie.

A címadó ...And So the Night Became már a lezárás felé fordul. Ares és Morrigan közösen írták a zenét, a szöveget Ares jegyzi. Hideg föld, megfeketedett lelkek, tiltott gondolatok és viharok jelennek meg benne, majd a kép felemelkedésbe vált. Az éjszaka itt már nem egyszerűen időpont vagy hangulat. Olyan tér lesz, amelyben a föld alól valami visszatér, testvérek találkoznak, és a sötétség mozgásba hozza őket. Ares korabeli nyilatkozataiban az éjszakának mindig különleges ereje volt. Úgy beszélt róla, mint a természet másik arcáról, amelyet csak az érez, aki nyitott rá.

A záródarab

A lemez azonban még itt sem ér véget. A Fyrndeheimenben eltűnik az ének, és előtérbe lép az a régi hangszervilág, amely addig részben a riffek mögött rejtőzött. Ares és K. Nordeide közös zenéjében lant, vonósok, hárfaszerű hangszerek, dronepipe, zongora és ütők nyitnak másféle teret. A későbbi kritikák reneszánsz vagy archaikus hangulatot hallottak benne, de Ares saját folk-felfogása pontosabb kulcsot kínál. Számára ez a zene régi és nemes atmoszféra volt. A záródarab ezért nem függelék. Nem valami idegen, amit a metal után még hozzáillesztettek. Inkább leveti a torzítást, és megmutatja azt a forrást, amelyből a lemez más részei is merítettek.

Így a nyolc dal nem nyolc külön történetként zárul össze. A csatatérből hegy lesz, a hegyből rítus, a rítusból közösség, majd tűz és éjszaka, végül egy olyan zenei emlékezet, amely már szavak nélkül marad. Az album címe utólag szinte mondattá válik: nem egyszerűen arról szól, hogy leszállt az éj, hanem arról, hogyan formálta meg magát a sötétség minden addigi kép és hang után.

Amikor a lemez kilépett a stúdióból

1998 őszére a lemez tárggyá vált. A Hammerheart HHR 023 katalógusszámával, digipak CD-ként, más piacokon vinyl- és kazettaváltozatokkal indult el ugyanazon a lassú hálózaton, amely néhány évvel korábban még a Walk My Path kazettát vitte egyik kézből a másikba. A különbség csak a lépték volt. Az Aeternus már ismert névnek számított az undergroundban, turnézott, és a második nagylemezt olyan magazinokhoz és fanzine-ekhez küldték, amelyek már nem az első demó ígéretét, hanem egy kialakult zenekar következő lépését keresték benne.

A korabeli Chronicles of Chaos kritikája 9/10-es értékelést adott. A recenzens számára a lemez olyan sűrű volt, hogy mindig történt benne valami, és nem egyszerűen hallgatni kellett, hanem belemerülni. Ez a korai reakció érdekes, mert még nincs benne a későbbi kultusz biztonsága. Nem tudja, mi lesz az albumból tíz vagy húsz év múlva. Csak azt érzékeli, hogy a zene nagy, sötét és részletgazdag.

A következő évek lassan átírták ezt az első benyomást. 2004-ben az Eternal Terror már újrakiadásként találkozott vele, és egyszerre hallotta benne a death metal nagyobb súlyát és a régi dark metal alapot. 2011-ben a Decibel Lazarus Pit sorozata már elfeledett klasszikus után kutatva fordult hozzá. A szerző a második albumot az Aeternus egyik csúcspontjának látta, és történeti hídként érzékelte a norvég második hullám, valamint a későbbi atmoszférikusabb extrém metal között. Ez már másféle hallgatás: nem kortárs reakció, hanem visszanézés egy olyan korszakra, amely időközben történetté vált.

2012-ben a Contaminated Tones szerzője szinte utazásként írta végig a lemezt. A dalok közötti mozgást, a csatamező, az ősi dallamok és a rituális képek egymásutánját egységes narratívaként érzékelte. Később a Metal Archives hosszú rajongói kritikái, majd török, német és más retrospektív szövegek egyre gyakrabban használtak olyan szavakat, mint mestermű, kultikus vagy alulértékelt. Ezek nem objektív tények. Azt viszont dokumentálják, hogy az album helye az emlékezetben változott.

Az Aeternus pályáját a nagyobb norvég nevek sokáig részben eltakarták. A zenekar soha nem került ugyanabba a központi mitológiába, amely Immortal, Emperor vagy más második hullámos szereplők köré épült. Éppen ezért az ...And So the Night Became későbbi felfedezése sok hallgatónak személyesebb élményt adott: nem a kánon egyik kötelező darabjaként találkoztak vele, hanem mintha valamit saját maguk ástak volna elő. A későbbi kritikák lelkesedése részben ebből a felfedezésélményből táplálkozik.

Maga Ares sokkal kevésbé mitologizálta a lemezt. 2001-ben azt mondta, az első két nagylemezt szereti és büszke rájuk, de jobb masteringet kívánna nekik. 2018-ban, amikor az album húszéves lett, a felvételről egyszerűen jó emlékeket őrzött. A zenekar saját hangja ezért józan ellenpontja a későbbi rajongói kultusznak. Nem azt mondja, hogy 1998-ban tudták, hogy klasszikust készítenek. Azt mondja, dolgoztak, megpróbálták vastagabbá és erősebbé tenni a saját zenéjüket, és később is vállalták az eredményt.

A lemez után

A legkülönösebb az, hogy az Aeternus éppen akkor fordult el ettől a formától, amikor teljesen megvalósította. Ares 2000 januárjában már világosan beszélt arról, miért kellett változtatni. Az első két albumon nagyon hosszú, lassú, mély atmoszférákra koncentráltak. Több gitár, sok zengetés, hosszú riffszekvenciák építették a falat. Ez stúdióban lenyűgöző lehetett, de a zenekaron belül egyre gyakrabban felmerült a kérdés: mi maradjon, mi menjen, hogyan lehet egy nyolc-kilenc perces dalból úgy elvenni, hogy ne sérüljön meg.

A turnézás ezt a problémát még élesebbé tette. Egy koncertprogramban másképp telik az idő, mint fejhallgatóban. A régi dalokból nehéz volt feszes műsort összeállítani, és a session gitárosok állandó cserélődése is mutatta, hogy a stúdióban felépített hang nem egyszerűen költözött át a színpadra. Amikor Radek állandó második gitárosként csatlakozott, a zenekar egyszerre lett stabilabb élőben és készebb arra, hogy másképp komponáljon.

A Shadows of Old ezért nem az ...And So the Night Became megtagadása lett, hanem reakció rá. Rövidebb, direktebb, death metalosabb dalok születtek. Ares később úgy fogalmazott, hogy majdnem unalmas lett volna még egy lemezt készíteni ugyanabban a formában, mint az első kettőt. A döntés mögött nem szégyen állt, hanem kíváncsiság. A zenekar meg akarta tudni, mi marad az Aeternusból, ha kevesebb a hosszú felvezetés, kevesebb a réteg és közvetlenebb a támadás.

A következő években ez az irány még erősebben death metal felé mozdult. Az Ascension of Terror idején Ares ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy nem egyszerűen death metal bandává akarnak válni. A rövidebb dalok és a death/thrash elemek eszközök voltak, nem új identitás. Az első két album korszaka azonban lezárult. Egy 2001-es interjúban szinte kimondta: a hosszú, rengeteg riffből álló dalok időszaka véget ért.

Morrigan távozása ennek a határnak emberi alakot is adott. A források pontos évszáma nem mindenhol egyezik, de a korabeli interjúk alapján 2001 körül vált világossá, hogy többé nem ő áll a basszusgitárral a színpadon. Az egyik első koncerten, amelyen már nem játszott, ott állt a közönség első sorában. A kép egyszerre szép és végleges. A klasszikus trió, amely megalkotta az első két nagylemezt, nem ellenséges szakítással tűnt el, hanem azzal, hogy egyikük más életet és más zenei utat választott.

A Hammerhearttal való kapcsolat közben szintén megváltozott. A fiatal zenekar számára egykor lehetőség volt: stúdió, turnék, terjesztés. Később Ares egyre keményebben beszélt az üzleti oldalról. A 2004-es újrakiadások különösen érzékeny ponttá váltak. A zenekar szerint úgy remasterelték és adták ki újra a korai lemezeket, hogy abban nem vettek részt érdemben. Ares 2006-ban azt tanácsolta, aki teheti, maradjon az eredeti változatoknál. A düh mögött azonban nem lehet kitörölni a korábbi éveket: ugyanő korábban elismerte, hogy a kiadó támogatta a turnékat, és sok mindent tanultak a közös időszakból.

Az album így új életet kezdett a zenekartól részben függetlenül. Turnékiadások, kazetták, regionális CD-k, Karmageddon- és Candlelightváltozatok, majd később Soulseller-újrakiadások jelentek meg. Minden új példány ugyanazt a zenét vitte tovább, de más korszakba. A kilencvenes években a lemezt még fanzine-címek és postai rendelőlapok között lehetett felfedezni; két évtizeddel később digitális katalógusok és új vinyl-kiadások tették újra láthatóvá.

Ami az éjszakából megmaradt

Az idő végül különös módon visszafordította az Aeternust saját múltjához. A zenekar a kétezres években sokáig távolabb járt az első két album atmoszférájától, de ez a távolság nem jelentette azt, hogy a régi nyelv elveszett. 2013 körül Ares már arról beszélt, hogy újra keresni kezdte a korai dolgok egy részét. Nem azért, hogy pontosan ugyanazokat a dalokat írja újra, hanem mert érezte, hogy a kilencvenes évek sötét, mély atmoszférájában maradt valami, amit a death metalos korszak sem tudott teljesen helyettesíteni.

A Heathen idején ez a szándék még egyértelműbb lett. Ares 2018-ban több interjúban is azt mondta, hogy megpróbálták visszahozni a régi gitárhangzást és a korai albumok atmoszféráját, miközben új riffeket és új gondolatokat akartak írni. Ez fontos különbség. A visszatérés nem nosztalgikus másolat volt, hanem annak felismerése, hogy egy régi alkotói eszköztár ismét használható.

Ugyanebben az évben az ...And So the Night Became húszéves lett. Ares nem írt hozzá hosszú önéletrajzi esszét. Csak jó emlékeket említett, a stúdiót, a kemény munkát és azt, hogy mindenki jól teljesített. Talán éppen ez a visszafogottság mond el sokat. A lemez nem vált számára szent tárggyá, amelyet minden mondatban védeni kell. Része maradt annak az útnak, amelyből később más irányok is kinőttek.

2023-ban Bergenben a zenekar harmincéves jubileumán Morrigan és Vrolok is vendégként tért vissza. Nem az 1998-as albumot játszották el elejétől végéig; Ares nem is lelkesedik különösebben az ilyen nosztalgiaestekért. Mégis, amikor a régi tagok újra ugyanazon a színpadon álltak, a korai korszak egyszerre nem archívum volt, hanem jelen idő. Ares később úgy emlékezett, hogy jó volt újra érezni azt a régi hangulatot.

A következő évben, egy hosszú interjúban még közelebb engedte a kérdezőt az 1998-as lemez tárgyi emlékeihez. Előkerült a régi négysávos magnó, amelynek egyik sávja hibás volt, a kazetták, a próbaterem, a közös hallgatás. Előkerült Morrigan sigilje is, amelyet Ares a mellkasán visel. A jelhez sötétséget, egységet, mágiát, erőt és hatalmat társított. Huszonöt évvel az album után ugyanazok a szavak tértek vissza, amelyekkel a fiatal zenekar a dark metal lényegét próbálta körülírni.

Talán ezért maradt az ...And So the Night Became több egyszerű korai lemeznél. Nem azért, mert minden későbbi Aeternus-dal ebből következett. Éppen ellenkezőleg: a zenekar utána más irányba ment. A lemez jelentőségét az adja, hogy egyetlen ponton teljesen láthatóvá tette, mi volt az Aeternus első nagy alkotói ösztöne. A mély death metal vokál, a black metalból ismert hideg tér, a folk emlékezete, a hosszú formák, a természeti és harci képek, Morrigan dallamai és grafikája, Vrolok dobja, Pytten stúdiója, a turnékon szerzett tapasztalat és Ares makacs ragaszkodása a saját sötétségéhez egyszerre került ugyanabba a műbe.

A későbbi kritikusok ezt hol black/death klasszikusnak, hol atmoszférikus előfutárnak, hol elveszett mesterműnek nevezték. Ezek a címkék változnak, ahogy a hallgatók változnak. A zenekar saját nyilatkozataiból ennél egyszerűbb kép rajzolódik ki. Ares egy második lemezt akart, amely vastagabb, súlyosabb és jobb, mint az első, de még mindig felismerhetően az övék. A következő albumon már másképp akart dolgozni. Évtizedekkel később pedig újra elővette azt az atmoszférát, amelytől egykor elfordult.

Az éjszaka ezért nem úgy maradt meg, mint lezárt történet. Inkább mint egy hang, amely időnként újra visszatér. Ott van a régi kazettákban, a Grieghallen emlékében, a Morrigan által rajzolt jelben, a húszéves jubileumi kérdésekben, az újrakiadások barázdáiban és azokban a hallgatókban, akik évtizedekkel később találják meg először. Az album címe talán ezért működik még mindig olyan jól. Nem azt mondja, hogy eljött az éjszaka. Azt mondja: és így lett éjszaka. Mintha valami folyamat végére érkeznénk, és csak ott vennénk észre, hogy közben megváltozott körülöttünk a világ.