Incantation — Diabolical Conquest

01 / 06

A zenekar útja a harmadik nagylemezig

Van olyan lemez, amely mögött szinte hallani lehet a rendet. A hosszú próbákat, a biztos felállást, a gondosan kimért stúdióidőt, a zenészeket, akik már a másik mozdulatából tudják, mi következik. A Diabolical Conquest ennek majdnem az ellenkezőjéből született. Mire az Incantation 1997 végén nekilátott harmadik nagylemezének, mögöttük már ott állt az amerikai death metal közel egy évtizedes története, előttük pedig semmi sem látszott biztosnak. Tagcserék, kiadói viták, kimerültség, személyes zűrzavar és olyan stúdiónapok közeledtek, amelyek egy kevésbé makacs zenekart könnyen szétszedhettek volna. Mégis ebből a szétesésből született meg az egyik legegységesebb albumuk.

John McEntee számára a death metal sosem egyszerű stílusgyakorlat volt. Már a Revenant idején azt kereste, hogyan lehet sötétebb, szélsőségesebb, kevésbé kompromisszumos zenét írni. Amikor Paul Ledneyvel együtt megszületett az Incantation korai formája, az irány hamar világos lett: a gyorsaság önmagában nem elég. A rohanást lassulásnak kell követnie, a blastbeatet olyan riffnek, amely úgy ereszkedik alá, mintha kőlap zárná le a sírt. A sebesség és a súly nem ellentétei egymásnak, hanem ugyanannak a sötétségnek két mozdulata.

A New Jersey-i kezdetek

Az Incantation gyökerei nem Clevelandben kezdődtek, és nem is egyetlen hangpróbában. Kezdetben a New York és New Jersey közötti underground kapcsolatok sűrűje vette körül John McEntee-t. A nyolcvanas évek közepén, amikor a Revenantban játszott, már olyan zenékhez próbált hozzájutni, amelyeket a közeli lemezbolt polcain nem lehetett csak úgy megtalálni. A demók, a postán érkező kazetták, a kézzel vagy fénymásolóval készült fanzine-ek nem a későbbi legenda díszletei voltak. Ezekből tudta meg, ki létezik egy másik államban, egy másik országban, és mit képes valaki a műfaj addigi határain túl megszólaltatni. McEntee később részletesen felidézte, milyen korán tanulta meg, hogy egy zenekarnak nem elég megírnia a dalait: azokat is meg kell találnia, akikhez a zenéje eljuthat.

1988-ban a Revenant és az Immolation környezetének szervezőmunkájával Morbid Angel-koncertek jöttek létre New York és New Jersey térségében. McEntee saját visszaemlékezése szerint a floridai csapat élő brutalitása döntő élmény volt: megmutatta, mennyivel távolabb lehet még menni annál, amit addig a technikásabb irányba haladó Revenant zenéjében lehetségesnek érzett. Nem minden eredménytelen próbálkozást, nem minden megtanult riffet lehet idővonalra felírni, de ez a koncertélmény dokumentált fordulópont. Az Incantation 1989-es indulása így nem az első death metal-hullámtól elkülönített esemény volt. Inkább belső válasz ugyanannak a közegnek az egyik alapvető kérdésére: hogyan lehet az extrémitást úgy fokozni, hogy ne váljon puszta mutatvánnyá?

Az új zenekar első hivatalos koncertje 1990 júniusában, a New York-i 308 Barban volt, a Mortician és a Snag társaságában. McEntee későbbi beszámolója szerint a fellépést plakátokkal és röplapokkal hirdették, lemezboltokban és más koncertek környékén is. Ez az apró adat többet jelent egy régi klubnévnél. Megmutatja, hogyan szerezhetett közönséget egy zenekar, amelyet az országos iparág még nem tett ismertté: más fellépések közönségét kellett megszólítani, mielőtt azok hazamentek. New York, New Jersey és Pennsylvania térségében McEntee emlékezete szerint ekkor egyre több hely adott lehetőséget death metal-koncerteknek. Nem a teljes amerikai színtér általános állapotáról szóló statisztika ez, hanem egy résztvevő személyes tapasztalata arról a helyi és regionális hálózatról, amelyben a zenekar felnőtt.

A történet később Cleveland felé fordult, de az előző évek kapcsolatai nem tűntek el. A kilencvenes évek közepén, Craig Pillard távozása és az ismétlődő felállásváltozások után Ohio nem csupán új lakó- vagy stúdióhelyet jelentett, hanem új zenészek lehetséges körét. Egy 1995-ben készített interjúban McEntee már Duane Morrisról, a clevelandi Decrepit és Embalmer korábbi emberéről beszélt mint az Incantation új énekeséről. Ugyanabban a megszólalásban Kyle Severnt új, gyors és súlyos dobosként jellemezte. Ez két dokumentált zenészi kapcsolat egy olyan korszakból, amelyet a későbbi albumok állandó nevei gyakran eltakarnak. Duane Morris nem a Diabolical Conquest énekese volt, de részvétele megmutatja, hogyan érintkezett az Incantation a helyi ohiói muzsikusokkal még Corchado megérkezése előtt.

A Decrepit Parma és Cleveland térségében 1991-ben, az Embalmer pedig Clevelandben 1990 körül szerveződött death metal-zenekarrá. A két név nem azért fontos, mert az Incantation bizonyítottan átvette volna bármelyikük hangzását. Erre az itt rendelkezésre álló források nem adnak alapot. Azért fontosak, mert McEntee 1995-ös nyilatkozata konkrétan összeköti a három csapat történetét egy zenész személyén keresztül. A helyi színtér sokszor éppen így válik láthatóvá: nem azonos stílusú lemezek hosszú sorából, hanem abból, hogy ki kit ismert, kivel tudott rövid idő alatt színpadra állni, és kinek kellett egyik hétről a másikra pótolnia egy kieső embert.

Az Incantation történetében ezért Cleveland nem törli ki New Jersey-t. Az ohiói évek sem egységes, lezárt „clevelandi korszakot” jelentenek. Ugyanaz a gitáros hozta magával a keleti parti koncert- és kazettahálózat emlékezetét, miközben új helyen, új zenészekkel próbált fennmaradni. A Diabolical Conquestet nem lehet pusztán a Mars Studio falai közé zárni. Mire oda eljutottak, ott volt mögöttük az egész út: egy zeneileg nehezen besorolható ambíció, egy többször megszakadó emberi folytonosság és olyan kapcsolatok, amelyeket az egyes államok között sem volt könnyű fenntartani.

Az első Incantation-felvételek mögött nem az a három ember állt, aki nyolc évvel később a Diabolical Conquestet elkészítette. A zenekar korai hónapjaiban még a személyi felállás is éppen annyira alakulóban volt, mint a zene. John McEntee és Paul Ledney 1989-ben kezdett közös vállalkozása rövid időn belül kettévált: Ledney és a korai társak a Profanatica felé fordultak, McEntee pedig megtartotta az Incantation nevét és azt az irányt, amelyben a death metal gyorsaságát súlyos, lelassuló részekkel akarta összekötni. A szakítást McEntee 1998 nyarán nem homályos, évek alatt elfelejtett ellentétként emlegette. A Canadian Assaultnak arról beszélt, hogy társai erősebben vonzódtak a black metalhoz és annak megjelenéséhez, miközben számára a muzsika nyers, death metalos ereje volt az első.

A korai, háromszámos promófelvétel egy egyszerű, de fontos határvonalat őrzött meg. A Profanation és a Holy Massacre mellett a Hellhammer Third of the Storms című dalát játszották el. Ez a három tétel még nem egy kiforrott nagylemez dalrendje volt, hanem dokumentuma annak, honnan indultak. A felvételen hallható zenekart még nem lehet összetéveszteni azzal a későbbi Incantationnel, amelynek énekhangját Craig Pillard, majd Daniel Corchado tette felismerhetővé. A név állandó maradt; a tagok és a szerepek nem.

Az 1990-es Entrantment of Evil már egy új felállás műve. A fennmaradt eredeti kiadási adatok szerint John McEntee és Sal Seijo gitározott, Ronnie Deo basszusgitározott, Peter Barnevic dobolt, és Will Rahmer énekelt. Rahmer neve a Mortician felől lehetett ismerős azoknak, akik ugyanazokat az underground kiadványokat és demókat követték. A négyszámos anyagot 1990 májusának és júniusának fordulóján vették fel a New Jersey-i Upper Montclair Stardust stúdiójában; eredetileg a Seraphic Decay jelentette meg, majd a Relapse új kiadásban is hozzáférhetővé tette.

A későbbi példányok azonban könnyen félrevezethetik azt, aki csak a borítón látható zenészekből következtet a felvételre. Egy 1991-es Relapse-változaton már Craig Pillard neve, illetve képe is szerepelhetett, ám a zene eredeti éneksávja nem az övé: azon Will Rahmer hallható. Pillard ekkorra már valóban fontos szerepet kapott a zenekarban, de ez nem változtatja meg visszamenőleg a korábbi stúdiófelvétel személyzetét. Egyetlen héthüvelykes lemez történetében így két, eltérő időpontban rögzült zenekari állapot találkozott: az, amelyik feljátszotta a dalokat, és az, amelyiket az újrakiadás közönségének megmutattak.

Ezért olyan fontos a korai Incantationt a felvételek és nem pusztán az albumcímek sorrendjében követni. A zenekar története nem szakadatlanul együtt zenélő barátok egyenes vonala volt. A demók, kislemezek és különböző borítók egy-egy rövid állapotot őriznek. McEntee útjának folytonossága éppen attól válik láthatóvá, hogy körülötte mennyi minden változott. A Diabolical Conquest háromtagú felállása ennek az állandó újraszerveződésnek késői, kivételesen pontos pillanata lett.

A korai lemezek és a változó felállás

1991-ben már másképpen oszlottak meg a szerepek. A Deliverance of Horrific Prophecies héthüvelykes kislemezen Craig Pillard énekelt és gitározott John McEntee mellett; Ronnie Deo basszusgitáron és Jim Roe dobon játszott. A felvétel májusban és júniusban készült a New Jersey-i South River Trax East stúdiójában Steve Evetts producer-hangmérnök közreműködésével. Amikor 1992-ben megjelent az Onward to Golgotha, lényegében ezt a négytagú formát hallhatta a közönség a zenekar első teljes nagylemezén is. A dalokat 1991 őszén rögzítették, a munkát pedig 1992 januárjában keverték. A felvételek és a lemezbolti megjelenés közötti idő éppen olyan része volt a történetnek, mint a dalok megírása.

A második album azonban már nem ugyanennek az időszaknak az egyszerű meghosszabbítása lett. A Mortal Throne of Nazarene készítése körül a felvételek és keverések útja különösen bonyolultnak bizonyult. Az album ismert, 1994-es változatát márciusban rögzítették a brooklyni Excello stúdióban, majd májusban és júniusban Clevelandben keverték. A stúdióban ekkor McEntee és Pillard mellett Dan Kamp basszusgitározott és Jim Roe dobolt. Az a tény, hogy a rögzítés és a keverés két külön városhoz kapcsolódott, önmagában is megmutatja: a clevelandi szál nem 1997 végén, a Diabolical Conquest felvételeivel jelent meg először az Incantation történetében.

1995-ben a Relapse az Upon the Throne of Apocalypse címet adta ki. A címet könnyű volna különálló új nagylemeznek hinni, pedig nem az volt. Ugyanannak az 1994-es stúdiómunkának egy korábbi, nyersebb keverése került napvilágra, megfordított dalsorrendben. Ráadásul létezett egy korábbi, 1993-as felvételi kísérlet is, amelyből csak egy részlet jelent meg hivatalosan. A három különböző állapotot ezért nem szabad összemosni: az 1993-as, félretett felvétel nem azonos az 1994-es albummal, az 1995-ös kiadvány pedig nem egy harmadik alkalommal feljátszott teljes lemez.

A hallgató számára ezek a különbségek nem pusztán gyűjtői apróságok. Egy album keverése megváltoztathatja, mennyire mélyen ülnek a dobok, mennyi levegő marad a gitárok körül, mennyire érezhető az ének jelenléte. Az Incantation esetében ez a kérdés már jóval Bill Korecky és a Mars Studio előtt felmerült. Az együttes több változatban is megtapasztalhatta, miként őrizhető meg a zenéjének súlya a rögzített hangban. Innen nézve a Diabolical Conquest tisztábban körülhatárolt, mégis nyers megszólalása nem elszigetelt fordulat, hanem egy hosszabb felvételtörténet újabb állomása.

A korábbi albumok időrendje tehát nem egyszerűen két cím és két évszám. Az Onward to Golgotha mögött az 1991-es közös munka állt, a Mortal Throne mögött egy nehezebb felvételi út, az Upon the Throne mögött pedig annak egy másik nyilvánosságra hozott változata. Ezeken keresztül jutott el a zenekar ahhoz az időszakhoz, amikor már nemcsak a stúdióhang, hanem a felállás megtartása is külön feladattá vált.

Death metal a kilencvenes évek végén

Az Onward to Golgotha és a Mortal Throne of Nazarene ezt a nyelvet tette felismerhetővé. A kilencvenes évek közepére azonban a death metal körül megváltozott a levegő. McEntee később arról beszélt, hogy egyszer csak nehézzé vált olyan zenészt találni, aki egyáltalán hajlandó death metalt játszani. Sokan úgy érezték, a műfaj ideje lejárt, és a zenekarnak is korszerűsítenie kellene magát. Más hangzás, más divat, más piac. McEntee és Kyle Severn ezzel szemben éppen azt nem akarta, hogy az Incantation valami külső parancshoz igazodjon. Nem azért játszottak death metalt, mert divat volt, így nem is azért akartak abbahagyni, mert már nem az.

A „divat” szónak 1997 körül egészen különös súlya volt egy olyan ember szájában, aki a műfajt még a nevét alig ismerő közönség előtt kezdte játszani. McEntee később úgy emlékezett: az Onward to Golgotha idején már kialakult egy erős követőréteg, a Mortal Throne of Nazarene után viszont egyes koncerteken csökkent a közönség. Úgy látta, sokan a black metal felé fordultak. Ez személyes, egy bizonyos zenekar működésére vonatkozó tapasztalat, nem valamennyi amerikai death metal-album eladásáról készített kimutatás. Mégis megmutatja, miért hangozhatott olyan sürgetően a kérdés: ha egy közönség másfajta sötétséget kezd keresni, követnie kell-e őt a zenekarnak?

A kilencvenes évek második felében a black metalnak valóban voltak messzire hallatszó európai művei. Az Emperor 1997-es Anthems to the Welkin at Dusk című albuma a szélsebes riffekhez összetett, nagyívű szerkezeteket társított. Ugyanabban az évben a Dimmu Borgir Enthrone Darkness Triumphant című lemeze a billentyűs és szimfonikus hangszerelés számára kínált újfajta teret a szélsőséges metalban. Nem szabad azt feltételezni, hogy minden régi Incantation-rajongó ezeket a lemezeket választotta helyette. De az új irányok létezése, kiadói megjelenése és hallható eltérése világossá teszi, hogy a hallgatók elé többféle zenei jövő került egyszerre.

Az egyik jövő a hangzás köré vont ködöt, a rétegzett harmóniákat, a billentyűket és a monumentális atmoszférát helyezte előtérbe; egy másik a technikai megoldásokat vitte addig nem hallott irányba. Az Incantation viszont továbbra is a gitár, a basszusgitár, a dob és a torokhang szűk eszköztárában kereste a legnagyobb mélységet. Az eltérés nem értéksorrend. Az Emperor, a Dimmu Borgir és az Incantation nem ugyanazt a kérdést próbálta megválaszolni. A párhuzamos lemezek azt mutatják, hogy a „sötétség” ekkor már nem egyetlen hangzásra vonatkozott, és a különböző underground közönségek között új határvonalak húzódhattak.

McEntee szemszögéből a változás annál fájdalmasabbnak érződhetett, mert nem 1997-ben vált először nehézzé az underground élet. A zenekar éveken át közönséget épített olyan helyeken, ahol a fellépés feltételeit, a promóciót és olykor még a kiadvány terjesztését is személyes kapcsolatokkal kellett megoldani. A black metal vonzereje az ő későbbi elbeszélésében ezért nem pusztán ízlésbeli ellenfél, hanem a folyamatosan változó zenei figyelem jelképe. A Diabolical Conquest makacssága ebből a helyzetből érthető igazán: a zenekar nem bizonyítani akarta, hogy a világ többi iránya téved, hanem azt, hogy a saját útja nem ért véget attól, hogy más irányok is megsokasodtak.

Ez a makacsság lett a Diabolical Conquest egyik láthatatlan alapja. 1998-ban a lemez nem trendváltás volt, hanem bizonyítás: annak bizonyítása, hogy az Incantation saját nyelve még mindig tud új mélységet találni. Nem kellett hozzá tisztább refrén, rádióbarát szerkezet vagy a korszak divatos elemei. Elég volt még mélyebbre ásni ugyanabban a földben.

Minden korszaknak van utólag könnyen elmesélhető története, és 1998-ra ilyen történet volna azt mondani, hogy a death metal már csak a múlt árnyékaként létezett. Az Incantation nézőpontjából a veszteség és a bizonytalanság nagyon is valóságos volt. A megjelent lemezeket nézve azonban az év egészen más arculatot is mutat. Ugyanabban az esztendőben, amikor a Diabolical Conquest április 28-án kijött, a floridai Morbid Angel már megjelentette Formulas Fatal to the Flesh című albumát. Nem ugyanúgy kezelte a súlyt, a sebességet és a riffeket; a dalok világa másfajta szerkezeti és ritmikai gondolkodást tükrözött. A különbség fontosabb, mint egy képzelt verseny: két régi death metal név továbbra is új zenét készített, de nem ugyanazt az utat választotta.

Sőt, az április 28-i dátum egy másik, szinte jelképes egyezést is rejt: a Nile első nagylemeze, az Amongst the Catacombs of Nephren-Ka ugyanezen a napon jelent meg a Relapse kiadásában. Két album, azonos kiadási nap, ugyanaz a független kiadó – mégis két nagyon eltérő világ. Az egyik mögött már hosszú történet, tagcserék, a kilencvenes évek eleji death metal első korszakának tapasztalatai álltak; a másik egy később sajátos ókori motívumairól ismert zenekar nagylemezes bemutatkozása volt. Az ilyen párhuzamok egyetlen katalógusszámnál jobban mutatják, hogy 1998-ban nem üresedett ki a szélsőséges metal lemezkiadása. Az új és a régi egyszerre kereste a hallgatóját.

Júniusban, Kanadában, a Gorguts Obscura című albuma is másfajta választ adott a műfaj lehetőségeire. A montreali zenekar a töredezett ritmusokat, az éles disszonanciákat és a bonyolult szerkezeteket tolta előtérbe. Ez a lemez nem az Incantation által választott ösvény folytatása. Nem is áll rendelkezésre bizonyíték arra, hogy McEntee vagy Corchado ennek hatására írt volna bármit a Diabolical Conquestre, amely addigra már megjelent. A jelentősége itt a kortársak különbsége: 1998-ban ugyanazon gyűjtőnév alatt sokféle zene szólt, és a death metal nem egyetlen technikával próbálta túlélni a kilencvenes évek végét.

Corchado saját lemeze, a mexikói gyökerű The Chasm Deathcult for Eternity: The Triumph című albuma ugyanazon a nyáron került a boltokba és a postán lemezt rendelő rajongókhoz. A kettő közelsége nem azt jelenti, hogy a Diabolical Conquest és a Deathcult egymás másolatai. Éppen fordítva. Ugyanaz a muzsikus képes volt két saját belső törvénnyel rendelkező album részese lenni. Ha az Incantation lemeze a súly és a komor szertartásosság újfajta egyensúlyát kereste, a The Chasm saját drámaibb, kanyargósabb nyelvét folytatta. Ezt a kettőt egyetlen stíluscímke nem magyarázza meg teljesen.

És ott voltak a korábbi évekből továbbélő kísérletek is, amelyek megmutatták, mennyire tág lehet a death metal és a doom határterülete. Az ausztrál Disembowelment 1993-as Transcendence into the Peripheral című albuma a lassúság, a rendkívüli súly és az atmoszféra végletes viszonyával foglalkozott. Nem szükséges azt állítani, hogy az Incantation közvetlenül követte vagy ismerte ezt a lemezt. Elég az a tény, hogy a death/doomnak már 1998 előtt sem egyetlen változata létezett: egyes zenekarok a zene terét szinte megállították, mások a gyorsaságot és a zuhanásszerű lassulást ugyanazon darabon belül állították egymás ellen. Az Incantation a második ellentétet sajátos következetességgel használta.

Paul Schwarz 1998. szeptember 1-jén a Chronicles of Chaosban kilenc pontot adott a Diabolical Conquestnek a lehetséges tízből. Kritikájának végén kifejezetten erős death metal-évről beszélt. Ez kritikai vélemény, nem a műfaj ipari helyzetét mérő adat. Mégis érdemes együtt tartani McEntee korábban érzékelt közönségvesztésével: ugyanabban a korszakban az egyik zenész úgy élhette meg, hogy fogynak körülötte a régi biztos pontok, míg egy másik résztvevő, a kritikus, éppen újra a műfaj legjobbjai közé sorolta a legfrissebb munkáját. A kettő közé esik 1998 története. Nem feltámadás egy bizonyított halálból, hanem széttartó, eleven, gyakran nehezen finanszírozható zenei jelenlét.

Az underground és a zeneipar határán

A korszakon belül két különböző történet futott egymás mellett. Az egyik a zeneipar egészének terjeszkedéséről szólt. A másik azokról a kis közösségekről, amelyek a nagy számok mögött továbbra is a maguk törékeny kapcsolataiból éltek. Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek végén több zenét forgalmaztak, mint korábban sokáig bármikor. Mégsem következett ebből, hogy egy szélsőséges death metal együttest könnyű lett volna működtetni. Egy országos eladási rekord nem jelentett automatikusan közönséget egy föld alatti koncertre, és a lemezboltok polcain egyre jobban eluralkodó CD sem szüntette meg azokat a leveleket, amelyekben zenészek és rajongók egymásnak küldtek demókat.

Az 1997-es amerikai hanglemezipari statisztika önmagában is megmutatja ezt az átmenetet. Abban az évben több mint hétszázötvenmillió albumformátumú CD-t szállítottak az amerikai piacra; kazettából is bőven százötvenmillió felett járt a mennyiség. A két hordozó nem egymást követő, tisztán elkülönült korszakot képviselt, hanem egy ideig egymás mellett élt. A nagykiadóknál a műanyag tokba zárt kompaktlemez lett az első számú termék. Az undergroundban azonban a másolt, feliratozott kazetta és a kinyomtatott fanzine továbbra is kapcsolatot teremthetett olyan emberek között, akiknek esélyük sem volt országos rádiós figyelemre. A technika itt nem csupán hangminőséget jelentett: azt is meghatározta, kihez, milyen áron és milyen késéssel jutott el egy ismeretlen zenekar neve.

McEntee számára ez nem utólagos legenda volt. A Diabolical Conquest megjelenésének nyarán elmesélte Dale Roynak, hogy a nyolcvanas évek közepén fanzine-ekből, demókból és kazettacseréből építette fel kapcsolatait. Nem csupán a már lemezzel rendelkező együttesek érdekelték, hanem azok is, amelyekről másként alig lehetett hallani. A levelezésen alapuló underground nem volt romantikusan egyszerű világ. Borító nélküli kislemezek, elmulasztott postázások, kiadók és terjesztők közti viták éppúgy hozzátartoztak, mint a lelkesedés. McEntee még az Incantation korai kiadványainak terjesztéséről beszélve is olyan részletekre emlékezett, amelyekben a példányszám és a ténylegesen kézhez kapott borító ugyanúgy számított, mint maga a felvétel.

Közben megjelent egy másik lehetőség is: a világháló. Csakhogy 1998-ban még nem volt magától értetődő, hogy valaki otthonról, egyetlen kereséssel hozzáfér egy távoli zenekar teljes történetéhez. Az Egyesült Államok kormányzati felmérése szerint 1997-ben a háztartások nagyjából ötödében, 1998-ban valamivel több mint negyedében használtak otthon internetet. Egy zenei közösség számára ezért az új online út és a régi postai út egy időben létezett. A honlapok és elektronikus üzenetek egyre többet számítottak, de a koncerten kézbe adott fanzine, a címlistából küldött levél, a demókazetta és a bolti terjesztés korántsem vált hirtelen múlt idővé. A később természetesnek tűnő, azonnali hozzáférés még hiányzott ebből a világból.

Ilyen közegben a „divatból kikerülni” nem egyetemes ítélet volt, hanem nagyon is érzékelhető személyes tapasztalat. McEntee azt látta, hogy a saját környezetében nehezebb együtt tartani egy megszállottan death metalt játszó zenekart. Az országos piac ugyanakkor tovább növekedhetett, más keményzenei irányok más közönségeket találhattak, és egy-egy független kiadó még szélsőséges lemezekkel is nemzetközi hálózatot építhetett. A két történet nem cáfolta, inkább magyarázta egymást: a nagy ipar számai mögött az Incantation jövője továbbra is néhány zenész, néhány szerződés, néhány próbalehetőség és egymástól távol élő emberek megbízhatóságán múlt.

A távolság az undergroundban nem csupán kilométereket jelentett. Azt is, hány kézen kellett áthaladnia egy felvételnek, amíg valaki a másik országban meghallhatta. McEntee 1998-ban még pontosan emlékezett arra, miként ismerte meg az első fanzine-eket: a philadelphiai Total Thrasht, a japán Deathrash Mayhemet, az európai Morbidot és az amerikai Splattert is. Az ő emlékezete ezekből a lapokból és a demók között folytatott levelezésből épített magának térképet. Nem egyetlen kiadó katalógusát követte: írni kezdett ismeretlen zenekaroknak, és úgy gyűjtötte össze a hangzásukat, mintha minden küldemény egy addig zárt földrész határát nyitná meg.

Az ilyen hálózatban az információ gyakran a hordozóval együtt érkezett. A fanzine kérdéseket és válaszokat adott, a borítóra írt cím új levelezést tett lehetővé, egy koncerten megvett héthüvelykes pedig elvihette a zenekar nevét olyan városokba is, ahol még sosem játszott. A kiadói háttér ebben a folyamatban nem valamiféle távoli, tisztán adminisztratív rendszer volt. McEntee korabeli történetében a Seraphic Decay kislemezének borító nélküli példányai, a ki nem szállított rendelések és a bizonytalan mennyiségek ugyanannak a zenei életnek a problémái voltak, mint egy koncerten a hiányzó zenész vagy az utolsó pillanatban elmaradó lehetőség.

A kilencvenes évek során a Relapse Records e kicsi, személyes világot már kiadói méretek között próbálta működtetni. A Diabolical Conquest 1998-ban ezen a kiadónál jelent meg. A korábbi kiadói konfliktusok ekkorra már hosszú ideje kísérték a zenekart. A zenei környezet szempontjából inkább az a döntő, hogy ugyanaz a hálózat képes volt kislemezeket, CD-ket, levelezéses érdeklődést, kritikai visszajelzéseket és turnéterveket összekapcsolni. Egy kiadó neve az album hátsó borítóján azt is jelentette, hogy a lemez kiléphetett azokból a személyes körökből, amelyeken át addig a zenekart meg lehetett találni. De a név még nem volt garancia arra, hogy a zenészek minden vágyott fellépéshez, jó szerződéshez vagy széles körű ismertséghez hozzájussanak.

Ezért fontosak a booklet köszönetoldalai is. A sok apró betűs zenekar-, lap-, klub-, kiadó- és személynév nem arra való, hogy mindegyikhez képzeletbeli közös koncertet rendeljünk. Inkább maga a sűrűségük árulkodó. Egy 1998-as metalalbum mögött nemcsak a három felvevő zenész állt, hanem sokfelé futó kapcsolatok emléke és munkája. Az elbeszélésben ezeknek nem kell egyenként megszólalniuk ahhoz, hogy a kor mérete érzékelhető legyen. Elég tudni, hogy amikor az Incantation egy új, mégis különös módon ismerős hangot keresett magának, már ott mozgott mögötte az underground évek alatt kiépült, töredezett, de élő postai és kiadói világa.

Új tagok, új bizonytalanságok

Közben azonban a háttérben minden bizonytalan maradt. A Forsaken Mourning of Angelic Anguish kiadása, a Repulse, a Relapse és később a Visceral körüli zavaros helyzet nem egy kényelmesen működő karrier képét mutatta. McEntee nyersen beszélt arról, hogy a Relapse korábban nem hitt eléggé a zenekarban, ugyanakkor szerződésileg nem is engedte el őket. A következő nagylemez útja ezért nem előre megrajzolt lépcsőfok volt. Inkább egy újabb akadály, amelyen át kellett verekedniük magukat.

A kilencvenes évek közepén a változások olyan gyorsan követték egymást, hogy a zenekar történetét könnyű lenne tévesen egyetlen énekesváltásra egyszerűsíteni. Craig Pillard távozása után több muzsikus fordult meg az Incantation körül, közöttük olyanok is, akik egyetlen turnéra vagy felvételre érkeztek. Az 1996-os promókazettán például nem a későbbi Diabolical Conquest-felállás hallható. McEntee 1998-ban maga beszélt Mike Saez, Mary Ciullo és Will Rahmer ideiglenes közreműködéséről. A felvétel és a kapcsolódó próbálkozások nem jelentettek tartós, zavartalan új korszakot; inkább azt mutatják, milyen sok különböző segítséggel lehetett akkor egy zenekart működésben tartani.

A következő fontos állomás az 1997-es The Forsaken Mourning of Angelic Anguish EP lett. Ennek alapfelvételei már a clevelandi Mars Studióban készültek, Bill Korecky közreműködésével, még azelőtt, hogy a Diabolical Conquest háromtagú felállása ott dolgozni kezdett volna. Az EP korabeli, hét alapfelvételt tartalmazó részében John McEntee és Kyle Severn mellett Craig Pillard vendégénekese hallható. A későbbi bónuszdalokat eltérő időpontban és más felvételi körülmények között rögzítették, ezeknél Daniel Corchado basszusgitáros szerepe is szerepel a kiadási adatokban. A különböző felvételi rétegeket nem lehet visszamenőleg egyetlen állandó zenekari felállásnak nevezni.

Ennek az EP-nek egy darabja később a nagylemezre is átlépett: a Shadows of the Ancient Empire. A dal már az 1998-as nagylemez előtt létezett, és később annak dalrendjében is helyet kapott. A háttérben azonban érdemes látni az átjárást is: ugyanazon időszak két kiadványa között valódi összefüggés volt, de nem azért, mert minden felvételt ugyanaz a három ember készített. Az Incantation 1997-ben egyszerre volt egy régebbi felállás utolsó nyomainak őrzője és egy új felállás kialakításának színtere.

A Relapse és a Repulse közötti kiadói viszony tovább nehezítette ezt az átmenetet. Az EP a Repulse kiadványaként jelent meg, a nagylemez viszont a Relapse-hez került. McEntee a Canadian Assault 1998-as interjújában úgy értelmezte a történteket, hogy a Diabolical Conquest teljesítette a korábbi, három albumra vonatkozó szerződés utolsó részét. A szerződés további részletei ebből a közlésből nem derülnek ki. Maga a tény, hogy ugyanazt a zenekart rövid idő alatt két kiadói név alatt kellett újra elhelyezni, kellőképpen érzékelteti a korszak bizonytalanságát.

Mire 1997 végén a Diabolical Conquest felvételei megkezdődtek, már világosabb lett, ki viszi ezt az anyagot végig. A zenekar körül korábban megfordult közreműködők története nem ért véget, de az új lemezen McEntee, Corchado és Severn munkája kapott közös formát. Az album ezért nem tünteti el az előző évek zavarát. Megmutatja, hová jutott el a zenekar, miután több átmeneti megoldás helyett egyetlen, rögzíthető felállás állhatott a mikrofonok elé.

Ebben az amerikai undergroundban a távolság sokszor ugyanannyit számított, mint egy jó gitáros vagy egy használható szerződés. Az Incantation legkorábbi története New Jerseyhez, a keleti parti kapcsolatokhoz kötődött; McEntee később arról is beszélt, hogy Clevelandbe költözésekor a korábbi terjesztői munkáját már nem lehetett ugyanúgy fenntartani. Megpróbálták úgy irányítani az Elegy Distribution ügyeit, hogy az egyik működési pont New Jerseyben, a másik Ohióban maradjon. A két város közötti munkamegosztás végül nem bizonyult működőképesnek, ő pedig a zenélés mellett döntött. Ebből a néhány mondatból az egész kor logisztikája kirajzolódik. Egy kis kiadói vagy terjesztői vállalkozás nem lebeghetett korlátlanul a térképen. Emberekre volt szüksége, akik kézbe vették a csomagokat, számon tartották a pénzt, fogadták a rendeléseket és valóban ott voltak, ahol a munka folyt.

A földrajzi távolság nem szűnt meg attól, hogy a lemezek messzire eljuthattak. Egy Ohio állambeli stúdióból a kész anyag másik városba kerülhetett masteringre; egy amerikai kiadó európai vevőket kereshetett; egy fanzine bármelyik kontinensről megérkezhetett postán. Ezek a kapcsolatok valódi nemzetközi teret építettek a death metal köré, de egyik sem jelentette azt, hogy az emberek már korlátlanul utazhattak, letelepedhettek vagy dolgozhattak. A másolt kazetta országokat szelhetett át könnyebben, mint a zenész, aki feljátszotta.

A Diabolical Conquest idején ennek különös súlya volt. McEntee 1998 júliusában arról beszélt, hogy Daniel Corchado mexikói állampolgársága miatt komoly bevándorlási és adminisztratív nehézségekkel szembesültek, és Daniel a kanadai koncertszakaszra nem tudott beutazni. A fellépések énekesi feladatát ott Tom Stevensnek kellett átvennie. Nem szükséges ennél pontosabb jogi okot kitalálni; a korabeli közlés ennyit igazol. Az eset mégis megmutatja, hogy a nemzetközi kapcsolatok mennyire törékenyek voltak: ugyanaz a zenész, aki a lemezen meghatározó szerepet játszott, egy határ másik oldalán már nem feltétlenül állhatott a zenekarral a színpadon.

A mexikói kapcsolatok sem pusztán egzotikus háttérként bukkannak fel. McEntee ugyanebben az interjúban olyan guadalajarai fellépésről emlékezett meg, ahol a hatósági korlátozások miatt a klub előtt összegyűlt közönség jelentős része nem jutott be. Ezt a történetet nem lehet általános állításként kiterjeszteni minden mexikói koncertre, de pontosan megmutatja, hogy az underground nemzetközi nyelvét a helyi szabályok és intézmények mindenütt másként érintették. A rajongók ugyanazt a zenét keresték; a szervezőknek és a zenészeknek azonban városonként, országonként más tényleges feltételekhez kellett alkalmazkodniuk.

A lemez útja ezért több volt annál, hogy 1997 végén egy próbateremből átléptek egy clevelandi stúdió ajtaján. New Jersey, Ohio, Mexikó, Kanada és a lemezek távolabbi hallgatói nem díszletei voltak ugyanannak a történetnek, hanem egymástól eltérő mozgásterek. A zene eljutása és a zenekar együtt tartása két külön feladat maradt. A Diabolical Conquest egyik emberi háttere éppen ebben a különbségben kereshető: amíg a hangfelvétel önálló életre kelhetett a világban, az embereknek továbbra is szerződésekkel, költözéssel, határátlépéssel és a következő fellépés gyakorlati feltételeivel kellett megküzdeniük.

Daniel Corchado és Cleveland

Ebbe a bizonytalan történetbe lépett be Daniel Corchado. Nem úgy érkezett, mint valaki, akit egy kiadó vagy menedzsment talált a megüresedett helyre. Barátként került közel hozzájuk egy mexikói turné során, majd Clevelandben McEntee lakótársa lett. A saját zenekarában, a The Chasmban már különös, személyes, bizarr death metal világot épített. Nem akarta divatosabbá tenni az Incantationt, és nem akarta a másik zenekarát ráerőltetni. Éppen attól vált fontossá, hogy erős saját személyisége volt, mégsem próbálta elvenni a zenekartól azt, ami az Incantationé.

A felállás végül szinte három emberre sűrűsödött. McEntee gitáron, Corchado éneken, basszusgitáron és gitáron, Severn a dobok mögött. Rövid életű konstelláció volt, mégis különös egyensúly született benne. McEntee a következetességet hozta. Severn a szélsőségek fizikai motorját. Corchado pedig valami idegen hangot, amely úgy tudott belülről megszólalni, mintha mindig is ott lett volna.

Az a Cleveland, amelyben ez a három ember végül összetalálkozott, maga sem volt nyugalmas hely. A város az Erie-tó déli partján épült fel, a Cuyahoga folyó torkolatánál, és évtizedeken át az acél, a gyárak, a kikötő, a vasút és az egymásra épülő ipari munkák tartották mozgásban. A század utolsó évtizedeire ennek a világnak sok eleme eltűnt vagy átalakult. Az üresedő ipari területek és a munkalehetőségek vándorlása mellett új irodák, szolgáltatások és szórakozóhelyek jelentek meg. A régi városi központ és a körülötte terjeszkedő külvárosok más-más irányba változtak. Ez nem mindenütt egyforma ütemű megújulás volt, és nem is egyszerű hanyatlás: egyszerre lehetett látni veszteséget és építkezést.

Az 1990-es népszámlálás még valamivel több mint félmillió lakost talált Clevelandben, a 2000-es már 478 403-at. A Cuyahoga megyei adatok arra is emlékeztetnek, hogy nem csupán a városközpont felhőkarcolói és új kulturális beruházásai számítottak: egész településgyűrű rendeződött át a tópart és az északkelet-ohiói iparvidék körül. Amikor 1997 végén az Incantation ott rögzített, az egykori ipari város és a látványosan átalakuló amerikai nagyváros ugyanazon utcákon osztozott.

A város hivatalos képe közben szinte tudatosan új nevet keresett magának. 1994-ben megnyílt a Gateway sportkomplexum, 1995-ben az Erie-tó partján a Rock and Roll Hall of Fame. Az új múzeum nem pusztán néhány hangszert gyűjtött össze, hanem azt hirdette, hogy a városnak különleges helye van az amerikai populáris zene történetében. A régi clevelandi rádiós és koncertéletre hivatkozott: Alan Freed műsoraira, a korai rockkoncertek emlékére, arra a városra, amely sokszor az ország más részei előtt figyelt fel új előadókra. Az új épület üvegfalaival a megújulás jelképe lett. Nem sokkal odébb azonban tovább éltek azok a színterek is, amelyeknek keveset számított, mit tekint éppen hivatalos örökségnek a zeneipar.

A kilencvenes évek második felének clevelandi könnyűzenei világa sokféle volt. A belvárosi Flats régebbi raktár- és kikötői környezetéből éjszakai szórakozónegyed is lett; a környező klubok eltérő közönségeket fogadtak be. A Euclid Avenue környékén működő Euclid Tavern a korábbi évtizedek alternatív és rockzenéjének fontos helyszíneként élt tovább, és 1997-ben tulajdonost is váltott. Az önálló közigazgatású Cleveland Heights Coventry Road menti negyedében a kilencvenes évek elején megnyílt Grog Shop a független zenei élet egyik találkozási pontjává nőtt. E helyszínek említése nem jelenti azt, hogy az Incantation bizonyítottan fellépett volna bennük. Pusztán a városnév alapján azt sem lehet állítani, hogy McEntee ott próbált, Corchado ott lakott, vagy Severn rendszeresen ott játszott. Másra szolgálnak: megmutatják, milyen sűrűn rétegzett kulturális földrajz létezett ugyanabban a térségben, ahová a zenekar a munkáját vitte.

A Cleveland és Cleveland Heights közötti különbség sem puszta térképi apróság. A zenészek munkája egyetlen városhoz kötődhetett, miközben a nagyobb északkelet-ohiói térség külön településeken, közlekedési útvonalakon, szórakozóhelyeken és közönségeken keresztül működött. A híres tóparti múzeum, az éjszakai klubok, az egykori gyárak és a kisebb stúdiók ugyanannak a térségnek más-más oldalát képviselték. A rockzene nagyközönségnek szánt emlékműve és a szélsőséges underground között nem kell erőltetett ellenséges viszonyt kitalálni. Elég látni a különbséget: az egyik azt ünnepelte, ami már bekerült a közös amerikai zenei emlékezetbe; a másiknak sokszor napról napra kellett megteremtenie a fennmaradásához szükséges feltételeket.

A Mars Studio ebben a világban egészen konkrét munkateret adott. Nem a Rock Hall reprezentatív intézménye volt, hanem olyan stúdió, ahol a súlyos zenének valódi hangmérnöki gyakorlata létezett. Bill Korecky tevékenységét később különösen a clevelandi keményebb hardcore és metal közegben idézték fel; több helyi együttes felvétele kötődött hozzá. Ezt az Incantation történetében nem kell véletlen találkozásnak vagy előre elrendelt művészi sorsnak nevezni. A zenekar olyan városban dolgozott, ahol az ipari és kulturális átalakulás mellett létezett a kemény hangzású gitárzene helyi technikai tudása is. Korecky nem egyszerűen bérelt helyiséget adott a zenészeknek: a felvétel a helyi zenei infrastruktúrára támaszkodott.

Az albumra rávetíteni Cleveland teljes társadalomtörténetét természetesen hiba volna. Nincs bizonyíték arra, hogy McEntee valamely gyárbezárásból vezetett volna le egy riffet, vagy hogy Corchado hangja a város utcáinak látványát utánozta volna. A történelmi háttér nem ilyen titkos megfejtés. Inkább annak megértése, hogy a zenész és a stúdió sohasem a semmiben létezik. A Diabolical Conquest a múzeumok és új beruházások korának ugyanabban a Clevelandjében készült, ahol a független zenének továbbra is próbákra, technikusokra, megbízható munkatársakra és egymásnak átadott lemezekre volt szüksége.

A The Chasm kapcsolata

Daniel Corchado érkezése miatt a térkép Clevelandtől dél felé is kinyílt. The Chasm nevű zenekara 1993 óta próbált saját nyelvet kialakítani Mexikóban, és a története nem esett egybe az Incantationéval. Corchado nem egyszerűen játszott valahol másutt is. Olyan alkotóként élt két együttes között, aki a maga sötét zenéjét ugyanazzal az eltökéltséggel védte, amellyel McEntee az Incantationét. Erről maga Corchado is beszélt: amikor Scot Dunlap 1998 júliusában megkérdezte őt a The Chasmről, a saját személyes érzéseit és zenei hitelességét helyezte a zenekar középpontjába.

Ebben a korabeli interjúban a részletek meglepően kézzelfoghatók. A Deathcult for Eternity: The Triumph anyagát még 1997 márciusában vették fel Mexikóvárosban, a Tequila Studióban; a lemez csak 1998 júniusában került a hallgatók elé az Oz Productions kiadásában. Ugyanabban a júliusban tehát, amikor az Incantation új nagylemezével turnézott, Corchadónak saját zenekara is frissen megjelent korongot próbált eljuttatni az emberekhez. A kérdésre, hogy az Incantation hátráltatja-e a The Chasmet, nem egyszerű igen vagy nem volt a válasz: bizonyos dalok megírása és még a The Chasm levelezése is lassabban haladt, miközben a nagyobb turnék több ember számára tették ismerőssé a zenekara nevét.

Corchado 1998 júliusában azt mondta, hogy az Incantation a Morbid Angellel és a Vaderrel turnézik, és ez az ő csapatának ismertségére is hatással van. Az új The Chasm-album mögött azonban továbbra is szerény kiadói lehetőségek álltak. Megjelenésekor még nem beszélhetett nagyobb kiadói érdeklődésről, és a lemez reklámozását remélte az Oz Productionstől. Ugyanebben a beszélgetésben a Milwaukee Metal Fest júliusi szereplését még várakozásként tárgyalták, ezért ebből az egy forrásból nem lehet biztosan megtörtént koncertet írni. A fontos tény inkább a kettősség: az Incantationtől kapott utazási és színpadi jelenlét nem változtatta egy csapásra a The Chasmet nagykiadós zenekarrá.

A két történet között egy fizikai hely is kapcsolatot teremtett. A The Chasm 1998-as Deathcult for Eternity kiadásának adatai szerint a Mexikóvárosban rögzített anyag utómunkáját és masteringjét a clevelandi Mars Studióban végezték. Ez ugyanaz a stúdió, amelyben az Incantation 1997 végén a Diabolical Conquestet felvette. A dokumentált összefüggés nem bizonyítja, hogy ugyanaz a hangmérnök minden munkafázisban mindkét albumon dolgozott; A The Chasm eredeti stáblistája önmagában ennyit nem mond. De azt bizonyítja, hogy Cleveland ekkor nem csupán egy amerikai együttes felvételi helyszíne volt: egy Mexikóvárosban megszületett death metal-album hangzó anyaga is ide jutott el véglegesítésre.

Corchado másik zenekara nem az Incantation hangzásából élt, és nem is valamiféle előre megszerkesztett nemzetközi egyesülés része volt. A The Chasm saját zenei örökséget, saját korábbi dalokat és különös dallamfelfogást hordozott. A két társaság viszonya ezért csak akkor érthető, ha a megkülönböztető vonásokat is látjuk. McEntee amerikai csapata az egymásba zuhanó, szinte föld alatti súly mellett ragaszkodott egy felismerhető irányhoz; Corchado mexikói eredetű együttese a maga belső, drámai történeteit írta tovább. 1998-ban a kettő közötti átjárás nem stílusok elméleti térképe volt, hanem egy zenész ideje, hangja, hangszerei és döntései köré szerveződő valóság.

Amikor így nézünk vissza a Diabolical Conquest stúdiójának ajtajára, már nem csupán három zenészt látunk belépni. Mögöttük ott áll egy New Yorkból és New Jersey-ből Ohióig vezető koncerttörténet, az ohiói death metalból érkező korábbi énekesek sora és egy Mexikóvárosban működő másik zenekar levelezése, turnéja, megkésett kiadása. A zenei világ nem volt egyetlen város, egyetlen színtér vagy egyetlen ország. Éppen azért lehetett ennyire személyes, mert minden kapcsolat fenntartása valódi időbe, pénzbe és munkába került.

02 / 06

Három ember és egy stúdió

A lemez eredeti bookletje külön-külön fényképen mutatta be a három zenészt: Kyle Severnt a dobok mögött, Daniel Corchadót hangszerével és John McEntee-t gitárral. A fényképek mellett a zenészek szerepe is szerepelt. A végleges lemezen az ő nevük alkotja a stúdiófelállást.

1997 novemberében és decemberében bevonultak a clevelandi Mars Studióba Bill Koreckyhez. A helyzet már az elején messze állt az ideálistól. McEntee későbbi visszaemlékezése szerint Kyle Severnt az első napon alig lehetett felébreszteni. Súlyos drogproblémákkal küzdött. Corchado nem rajongott a hagyományos stúdiózás világáért. Az éneket két nap alatt vették fel, és a felvételi történetben még tequila is szerepet kapott. McEntee évekkel később maga sem értette teljesen, hogyan tudott ebből az egészből album születni.

Mégis megszületett. És a legfurcsább az, hogy nem szétesettnek hangzott.

A Mars Studio hangzásvilága

Bill Korecky pontosan értette, hogy a zenekar nem fényes, csiszolt metalhangzást akar. Nem kellett megtisztítani a mocskot. Csak annyira kellett kitisztítani a képet, hogy végre látszódjon, miből áll. McEntee később úgy becsülte, a végeredmény körülbelül kilencven százalékban azt adta, amit elképzeltek. Minden hangszer hallhatóbb lett, de a zene nem veszítette el a durva szélét.

Ez sokkal fontosabb változás volt, mint egy egyszerűen jobb felvétel. A régi Incantation gyakran úgy szólt, mintha egy sírkamrában játszana valaki, ahol a falak maguk is elnyelik a hangot. A Diabolical Conquesten ugyanaz a kamra megmaradt, de valaki hirtelen lámpát gyújtott benne. A kőfalak nem lettek barátságosabbak attól, hogy láthatóvá váltak. Ellenkezőleg. Most már ki lehetett venni, milyen nagyok.

A basszus nem pusztán árnyék volt a gitár alatt. A dobok nem egyszerű zajfalat alkottak. Corchado hangja sem egyetlen mély frekvenciaként bújt meg a keverésben. A gyors és lassú részek közötti távolság ettől hirtelen sokkal nagyobbnak érződött. Amikor a zenekar blastbeatbe váltott, a támadás valóban előrerohant. Amikor pedig lezuhant féltempóba vagy doom-szerű súlyba, az egész testet vitte magával.

Kyle Severn dobolása ebben a mozgásban lett különösen fontos. A személyes állapota törékeny volt, a kész felvételen azonban semmi nem tűnik törékenynek. A gyors részekben a dob szinte ráfeszül a riffekre. A lassulásokban viszont éppen az a lényeg, hogy mennyit nem játszik. A tér nem üres. Várakozik. A pergő és a lábdob közötti szünetben a következő ütés már előre nehezedik a hallgatóra.

Corchado hangja ugyanilyen sajátosan változtatta meg a képet. Craig Pillard föld alól felbugyborékoló mélységéhez képest Corchado kissé magasabb, érdesebb és artikuláltabb volt. McEntee számára azonban sosem az számított, hogy valaki hány centivel tud mélyebbre hörögni. A szenvedély érdekelte. Az, hogy legyen iránya a hangnak. Corchado ezen a lemezen nem egyszerűen ráhörög a zenére. Mintha ráolvasná az átkot.

A felvétel dokumentált munkatársai

Az 1997-es stúdiómunka helye és szereplői nem maradtak a visszaemlékezések homályában. Az eredeti lemezbooklet név szerint és dátummal rögzítette őket. A Diabolical Conquestet 1997 novemberében és decemberében vették fel Clevelandben, a Mars Studióban. Bill Korecky nemcsak a hangmérnöki munkát végezte, hanem az Incantationnel együtt producerként is jegyezte az albumot. Ez a kettős megjelölés pontosabb annál, mintha pusztán azt mondanánk, hogy a zenekar „Koreckynél stúdiózott”. A hang rögzítése és a készülő anyag alakítása külön feladat, amelyek ebben a közös munkában találkoztak.

A lemeznek ugyanakkor nem minden hangtechnikai munkája Clevelandben ért véget. A booklet szerint a mastering 1998. március 2-án készült a Sonorous Mastering stúdiójában, az arizonai Tempe városában. Dave Shirk és William J. Yurkiewicz Jr. nevét jelöli meg ennél a munkánál. A hangrögzítés és a végső hangtechnikai előkészítés helyszínét tehát több ezer kilométer választotta el egymástól. A két város közötti távolság tény; a konkrét hangsávok utaztatásának módját és a technikai egyeztetések részleteit a fennmaradt kredit nem ismerteti, ezért ezekhez nem szükséges jelenetet kitalálni.

A producer és a hangmérnök mellett a booklet más szerepeket is nevesít. Matthew F. Jacobson és William J. Yurkiewicz Jr. executive producerként szerepel: ez a megjelölés a kiadvány létrejöttének másik, a művészi produceri munkától megkülönböztetett oldalához tartozik. Miran Kim készítette a borító illusztrációját, Adam Peterson a grafikai elrendezést, Steve Miller a fényképeket. Az Incantation jellegzetes logója Bill Venner nevéhez kapcsolódik. Ezeket a neveket általában csak apró betűkkel őrzik meg a lemezek belső oldalai, holott nélkülük a megjelenő album dokumentuma sem volna ugyanaz.

Miran Kim képe különösen erős részévé vált annak, ahogyan a lemezt a közönség megismerte. Ám a kép elkészítése, a feliratok és oldalak megtervezése, a zenekari fényképek elkészítése és a hangfelvétel nem egyetlen ember névtelen teljesítménye volt. A zenészek hárman álltak a stúdiófelvétel középpontjában; a megjelent CD ennél tágabb, pontosan dokumentálható munkamegosztásból született meg. A Diabolical Conquest így 1998. április 28-án már nemcsak az 1997 végi clevelandi stúdiómunka hangjaként, hanem egy elkészült, borítóval, fotókkal, grafikai tervvel és véglegesített hanggal rendelkező kiadványként került a hallgatók elé.

Feszültségek a stúdióban

A felvétel körüli emberi zűrzavarról McEntee később sokkal többet mesélt, mint amennyi egy bookletben elfér. A kreditek másért fontosak. Nem a szokatlan stúdiónapokat magyarázzák, hanem megmutatják, mi bizonyítható a kész műről a résztvevők pontos feladatával és a dokumentált dátumokkal. A lemez drámai története és tárgyilagos kiadási adatai együtt adják ki azt a valóságot, amelyet sem a puszta legenda, sem a puszta névsor nem tud önmagában megőrizni.

A korszak stúdiói nem egyetlen, lineáris fejlődés végpontjai voltak. A kilencvenes években a technikásabb, gyakran jobban elkülöníthető hangszerképet kereső death metal mellett továbbra is léteztek olyan felvételek, amelyeknél a torzítás, a visszhang és a komor, szűk hangtér a zenei személyiség része maradt. Ez a választás nem feltétlenül a berendezések minőségéből, hanem sok esetben esztétikai igényből következett. A Diabolical Conquestet értékelő korabeli kritikák számára éppen az volt feltűnő, hogy a hangszerek jobban elválnak egymástól, miközben a felvétel még mindig kíméletlen.

Ennek a nyelvnek volt története a felvétel előtt is. Az Incantation korai koncertjei más hangzást követeltek, mint a stúdióban összerakott, külön sávokra bontott zene. Az új Mars Studio-felvétel ennek a kettősségnek a nyomát viselte tovább: nem a modern stúdió akarta átvenni a zenekar irányítását, hanem a zenekar kereste azt a hangot, amellyel a színpadi brutalitás elvesztése nélkül lehet több részletet hallani. Korecky 1997-es munkájának jelentősége a korabeli hangzásideálok sokféleségében is megmutatkozik: az extrém metalban akkor egyszerre volt eszköz a hangzás elhomályosítása, a hangszeres pontosság kiemelése és a nagyszabású atmoszféra felépítése.

Aki csak a korszak névjegyzékét látja, könnyen azt gondolhatja, hogy a különböző irányok között feltétlenül háború dúlt. Egyetlen zenekar perspektívájából a koncertek látogatottsága, a kiadó viselkedése és a zenésztársak döntései valóban lehettek keserűek. De a hangzó lemezek története összetettebb: a stílusok egymás mellett fejlődtek, olykor ugyanazok a kiadók juttatták el őket a hallgatókhoz, és ugyanazok a zenészek több különböző környezetben is dolgoztak. Ez az utolsó körülmény különösen jól látszik Corchado 1998-as életén. Miközben Corchado hangja az Incantation egyik legkülönösebb korongján hallható, a The Chasm továbbra is a maga külön zenei világának jövőjéért dolgozik.

A Diabolical Conquest így nemcsak annak a kérdésnek a válasza, hogy lehetett-e 1998-ban még brutális death metalt játszani. Annak is bizonyítéka, hogy egy műfaj erejét nem egyetlen közönségtrend vagy hangzásdivat határozza meg. A lemez stúdiójának ajtaja mögött egy adott pillanatban ez a három ember állt. Az ajtón kívül azonban továbbra is ott mozgott az a sokféle underground, amely nélkül ezt a pillanatot megérteni sem lehet.

03 / 06

A hódítás képe

A Diabolical Conquest borítóján nincs olyan nyugodt pont, ahol a szem megpihenhetne. Az Incantation fehér, csontosan elágazó betűkből szőtt neve magasan ül a képen, alatta pedig egy széttárt szárnyú, emberi testre emlékeztető alak uralja a teret. Fejének és törzsének sárgás, vöröses árnyalatai egyszerre idéznek sérült húst, kopott aranyat és tűzben megvilágított követ. A szárnyak szélesen nyúlnak balra és jobbra, tollazatuk sötét, barna és zöldbe hajló tömege a háttérrel olvad össze. A festmény nem hagyja, hogy az alakot egyetlen szóval megnyugtatóan elnevezzük. Van benne valami az angyal felismerhető formájából, de arca és teste, a körülötte zajló jelenet nem a szelíd védelem hagyományos képét kínálja.

A kép középpontja ezért különös ellentmondást hordoz. A szimmetrikusan szétnyíló szárnyak első látásra rendezett kompozíciót teremtenek, a köröttük gomolygó alakok azonban nyugtalanítják ezt a rendet. Bal oldalt egy világos, megcsavart emberi formát lehet kivenni a vöröses sötétségből; alatta egymásba akadó végtagok és torzult arcok töredezett részletei rajzolódnak ki. Jobbra egy másik, lefelé hajló test vagy alakszerű tömeg válik ki a sárga-vörös fényből, a háttérben pedig hideg kékes és zöldes ívek szorítják közre a jelenetet. A részletek között nincsenek egyértelmű határok. Ami az egyik pillanatban szárnynak tűnik, a következőben falnak, ruharedőnek vagy idegen szerves felszínnek látszhat.

A templomi tér és a színek

A háttérnek külön súlya van. A bal és jobb szél felől bordázott, oszlopszerű és boltozatszerű vonalak nyúlnak be a képbe. Fenn az ívek fölött kerek, üvegre vagy korongra emlékeztető formák látszanak; aligha lehet őket minden kétséget kizáróan konkrét építészeti részletként azonosítani, de annyi biztos, hogy a jelenet nem üres, szabad ég alatt lebeg. Valamilyen zárt, fölfelé emelkedő tér benyomását kelti. Az alak nem egyszerűen a festmény közepén áll: mintha egy furcsa, romlásba fordult szentély mélyéből lépne elő. Ez a templomi asszociáció azonban a látvány értelmezése, nem dokumentált helyszín. A festmény nem nevez meg konkrét épületet, és nem ábrázol egyértelműen azonosítható vallási jelenetet.

A színek elrendezése ugyanilyen tudatos feszültséget kelt. A háttérben uralkodó szürke, kék, zöld és majdnem fekete mezők közül a középső alak sárgája és vérvöröse szinte kiég a szem előtt. Nem tiszta aranyfény ragyog rá. A világosabb részeket sötét repedések, barna foltok és fekete árkok szakítják meg. A bal oldali világos test hideg árnyalatai és a jobb oldali forróbb, vörös-sárga terület két különös ellenpontként hatnak. A lemez hangjának gyors és lassú végleteire gondolva könnyű párhuzamot érezni, de ez nem bizonyítja, hogy Miran Kim egy meghatározott gitárriffet vagy dalszerkezetet festett meg. A zene és a festmény között az olvasó teremthet összhangot, nem kell kitalált szerzői utasítást a kép mögé helyezni.

Az alak arca a legnehezebben elkerülhető részlet. A vonások eléggé emberiek ahhoz, hogy arcot keressünk bennük, mégis annyira sérültek, elmosódottak és eltorzultak, hogy a felismerés bizonytalan marad. A fej körüli sötétség, a lefelé futó sárgás és vöröses festéknyomok, valamint a törzs rendellenes kontúrjai mind azt az érzést erősítik, hogy a test elvesztette biztonságos határait. Mégsem egyszerű anatómiai rémkép ez. A kitárt szárny és a központi elhelyezés emelkedettséget is kölcsönöz neki. A fenség és a testi romlás nem váltja egymást, hanem ugyanabban a formában van jelen. A cím – Diabolical Conquest, ördögi hódítás – ettől válik a borító valódi részévé: nem egy jelenet fölé írt magyarázat, inkább egy olyan világ neve, ahol a félelmetes központi alak már birtokolja a teret.

Körülötte nem sorakoznak rendezett követők. A képen látható testek és töredékek nem alkotnak szabályos menetet. Némelyikből csak egy kicsavart törzs, egy száj, egy kézre vagy karra emlékeztető rész marad tisztán észlelhető; más formák összefolynak a szárnyakkal és a háttérrel. A szétesésnek azonban itt kompozíciós szerepe van. Minden út visszavezet középre. A bal alsó vörös tömbök, a jobb oldali sárgás fények és a szárnyak csúcsa mintha ugyanannak az alaknak a jelenlétét növelnék meg. A festmény ezáltal egyszerre zsúfolt és erősen összefogott, ahogyan az album legsúlyosabb részei is sok hangból épülő, mégis felismerhető formát mutatnak.

Felirat és szimbólumok

Érdemes a címet a kép alján is szemügyre venni. A Diabolical Conquest felirat fehér, gótikus hatású betűi nem különülnek el steril táblaként a festménytől. A vörös és fekete alsó sávhoz simulnak, mintha az ábrázolt jelenet alatti kövön állnának. A felső zenekarnév hegyes, egymásba kapaszkodó formái és az alsó cím ünnepélyesebb betűképe között is van különbség. Fenn a logó szinte kibogozhatatlan; lenn a cím sokkal tisztábban olvasható. A kettő között az egész kompozíció azt a mozgást végzi, amely az Incantation zenéjében is ismerős: a zavarba ejtő részletességből lassan kibontakozik egy uralkodó alakzat.

A festmény nem úgy működik, mint egy illusztrált dalszöveg. A központi szárnyas alakot nem lehet a nyolc szám valamelyikének egyetlen versszakával végleg megfeleltetni. A lemez szövegei angyalokkal, megromló szentséggel, kárhozattal, profán birodalmakkal és a végtelen alkony képével dolgoznak; a borító ugyanezekkel a fogalomkörökkel érintkezik, de nem bontja őket egyértelmű történetté. A látvány is inkább egy világot teremt, mintsem cselekményt mesél el. Nem tudjuk meg, mi történt a képen ábrázolt alakokkal korábban, vagy mi lesz velük a következő pillanatban. A hódítás itt állapot, nem elmesélt eseménysor.

Az alkotói elképzelés

John McEntee a korabeli Fobia Zine-beszélgetésben arról beszélt, hogy olyan borítót kívánt, amely beteg, démonikus és eltorzult, s nem próbál alkalmazkodni az éppen divatos külsőségekhez. A festmény valóban megfelel ennek a leírásnak, de nem kizárólag azzal, hogy taszító formákat mutat. Inkább azzal, hogy ugyanazokat a formákat egyszerre teszi ismerőssé és idegenné. Szárny, arc, test, boltozat: mind felismerhető valahonnan. Ahogyan azonban összekapcsolódnak, egyik sem őrzi meg eredeti biztonságát. A borító ezért akkor is fenyegető marad, ha a néző már megszokta a szörnyalakokat, és akkor is részletes marad, ha a lemez zenéjét még nem hallotta.

A lemezt nyitó Impending Diabolical Conquest nem várakozik; azonnal rátör a hallgatóra. Miran Kim festménye hasonlóképpen nem hagy sok időt a távolságtartásra. Mégis, ha az ember tovább nézi, újabb és újabb apró részlet bukkan elő a sötétből. Ez a kettősség köti legszorosabban a borítót a lemezhez. Az első pillanatban támadás, a másodikban tér. A szárnyas alak a festmény közepén nem feloldja a rémületet, hanem rendbe szervezi. Ami körülötte szétesett, a kompozícióban mégis összetartozik. A zene felé fordulva innen már könnyebb megérteni, miért lehetett a Diabolical Conquest egyszerre nyers, felkavaró és szokatlanul egységes.

04 / 06

A nyolc tétel, a végtelen alkony

A nyitó hét tétel

Az Impending Diabolical Conquest már az első másodpercekben betör. Nincs felvezetés. Nincs lassú kapunyitás. A blast azonnal kijelöli a teret, majd a zenekar úgy kezdi tördelni a tempót, mintha a rohanás önmagában túl egyszerű lenne. Már a címben ott a fenyegetés: a hódítás még csak közeledik. A keresztény örökkévalóság képei rothadásként fordulnak vissza önmagukba, és a dal nem pusztán tagad egy vallási rendet, hanem elkezd felépíteni valamit a helyén.

A Desecration ezt a mozdulatot már szertartássá alakítja. Áldozat, alvilági jelek, rothadó testek, a paradicsom megátkozása – a szöveg nem történetet mesél, inkább rítust végez. A szavak kemény hangzása, Corchado előadása és a dal ritmusa együtt olyan nyomást hoz létre, amelyben a jelentés és a hang már nem választható el egymástól. Fontos, hogy Corchado itt nem csupán előadó: szerzőként és szövegíróként is alakítja a lemez nyelvét.

A Disciples of Blasphemous Reprisal tovább sűríti ezt az ellenliturgiát. Krisztus vére, angyalok, Szentháromság, kétezer év és a 666 nem logikus teológiai rendszerként állnak össze, hanem egymásra torlódó jelekként. Az Incantation nem érvel. Elveszi az ismert szent szavakat, elfordítja őket, majd visszaadja úgy, hogy már az ellenkezőjét jelentik.

Az első három tétel után az Unheavenly Skies szinte olyan, mintha valaki egy pillanatra kinyitná a falat. Rövid instrumentális átjáró, de nem pihenő. Inkább látóhatár. A hang eltűnik, és egyedül marad a zene. Nincs menny, de van ég. Nincs megváltás, de van fölénk boruló tér. A cím később visszatér a szövegvilágban, ezért ez a rövid darab nem különálló közjáték, hanem híd.

A United in Repungence ezen a hídon lép át. Itt a profanizálás már nem puszta rombolás. Identitássá válik. A tisztaságot nem elveszik a beszélőtől, hanem ő maga veti le. A sötétség nem büntetés, hanem választott hely. A hagyományos vallási értékek előjele megfordul, és ami máshol kárhozat lenne, itt felszabadulásként jelenik meg.

A Shadows of the Ancient Empire mintha egy másik irányból nyitna ablakot ugyanarra a világra. A dal korábban már létezett, és McEntee később elmondta, hogy azért került a nagylemezre, mert egyszerűen tökéletesen illett a többi szám közé. A címében maradt egy apró emberi hiba is: eredetileg Shadows from the Ancient Empire lett volna, csak elrontották. A zene és a szöveg azonban mintha pontosan tudná, hová tart. Ősi szelek, bíbor alkony, vérvörös ég, elhagyott kárhozat. A korábbi dalok közvetlen istenkáromlása itt tájjá oldódik. A sötétség többé nem csupán ellenség. Otthon.

Az Ethereal Misery aztán ismét összerántja a teret. A riffek megtorpannak, újraindulnak, elvágják egymást. A hallgató nem kap kényelmes periodikusságot. Az Incantation zenei logikájában a megszakítás is mozgás. A szövegben profán megszállók, felfalt lelkek, ragály és sátáni megtisztítás jelenik meg. A tisztítás szó megmarad, csak az előjele fordul meg. Ez a lemez egész szövegvilágának egyik legjobb rövid összefoglalása.

A tizenhat perces zárótétel

És ekkor, hét tétel után, a Diabolical Conquest nem véget ér. Kitágul.

Az Unto Infinite Twilight / Majesty of Infernal Damnation nem egyszerűen hosszú dal. Több mint negyedórájával visszamenőleg megváltoztatja az egész album arányait. Addigra már minden alapmozdulatot hallottunk: blastot, tremolót, súlyos zuhanást, gutturális igézést. A zárótétel ezeket nem új elemként mutatja meg, hanem idővé változtatja.

McEntee nagyon pontosan fogalmazta meg, mit akart. Totális doomot és érzelmet, de anélkül, hogy női éneket vagy billentyűt kellene hozzáadni. Azt akarta, hogy a basszus, a gitár, a dob és a brutális ének önmagában legyen képes ugyanarra az érzelmi mélységre. Nem díszítéssel, hanem súllyal. Nem szépséggel, hanem ismétléssel, idővel és gravitációval.

A szám lassúsága ezért nem üres. Minden hang lefelé húz. A gitár nem lebeg, hanem nehezedik. A dobok közötti tér nem csend, hanem várakozás. Corchado éneke ebben a környezetben már nem egyszerűen ritmikai elem, hanem szinte szertartásvezetőként hat. A hallgatónak van ideje beleszokni a sötétségbe. És amikor ez megtörténik, a sötétség már nem külső környezet, hanem időérzék lesz.

A szövegben hegycsúcsok, pokoli zűrzavar, reszkető isteniség, tiltott látomások, végtelen napfogyatkozás és kegyelemből való kihullás követi egymást. Az album elején a hódítás még csak közeledett. A végére létrejön az ellen-univerzum. A kárhozat többé nem nyomorúság. Fenség. Az alkony nem átmenet. Végtelenség.

Ez a fordulat az egész lemez legfontosabb szövegi gesztusa. A keresztény szókészlet mindenütt jelen van, de a jelentése megfordul. A megváltás ördögi, a tisztítás sátáni, a kárhozat fenséges, a sötétség pedig nyugalom. Ezért lehet a dalszövegeket ellenliturgiaként hallani. Nem egyszerűen elutasítanak egy vallási rendet. Elfoglalják annak nyelvét, és másik szertartást építenek belőle.

A Miran Kim által készített borító ugyanezt teszi képekben. Testek, szárnyak, démoni alakok, vallási és anatómiai formák gabalyodnak egymásba úgy, hogy az ember első pillantásra felismeri őket, aztán azonnal el is veszíti a biztonságos jelentésüket. McEntee olyan borítót akart, amely beteg, eltorzult, démonikus és nem divatos. Nem egyetlen dalszöveget illusztrált. Ugyanazt a világot festette meg, amelyet a zene hangokból épített.

05 / 06

Akik megőrizték – a lemez utóélete

A lemez mögötti emberi történet közben végig zavarba ejtően törékeny maradt. Kyle Severn a felvételek alatt komoly drogproblémákkal küzdött. McEntee nem romantizálta ezt, és nincs is mit romantizálni benne. A káosz nem teszi automatikusan jobbá a művészetet. Éppen ellenkezőleg: könnyen tönkretehette volna az egészet. A különös az, hogy a felvételen mégsem a szétesés hallatszik. A személyes rendetlenségből zenei forma lett.

Corchado története hasonlóan rövid és megismételhetetlen. Nem maradt hosszú évekre. A The Chasmhez húzott vissza a szíve, Chicagóba költözött, és az együttműködés egyetlen teljes albumra korlátozódott. Emiatt a Diabolical Conquest utólag külön aurát kapott. Nem egy formula első próbája, amelyet aztán több lemezen finomítottak. Egyetlen pillanat lenyomata, amikor három különböző ember ugyanabba az irányba nézett.

A felállás változása

A Diabolical Conquest 1998 tavaszán megjelent, de a zenekar színpadi élete nem ismételte meg változatlanul a stúdióban rögzített hármast. John McEntee 1998 júliusában, a Canadian Assaultnak adott interjújában arról beszélt, hogy Daniel Corchado amerikai tartózkodásának és munkájának rendezése komoly nehézségekkel járt, Kanadába pedig akkor nem tudott beutazni. A kanadai koncertek énekesi szerepét Tom Stevens vette át, akit McEntee a Nokturnel és a Morpheus Descends felől mutatott be. Ez a történet nem kérdőjelezi meg, ki hallható a lemezen; éppen ellenkezőleg, hangsúlyossá teszi, hogy a stúdiófelállás és az adott estén színpadra álló zenekar két különböző dolog lehetett.

Corchado közben saját zenekaráról sem mondott le. Már 1998 júliusában arról beszélt egy másik interjúban, hogy a The Chasm munkája tovább zajlik, az Incantationnel való utazások pedig új hallgatókkal és kapcsolatokkal ismertették meg a nevét. A két zenekar közti kapcsolatot ezért nem szükséges versengésként vagy végleges választásként visszavetíteni az album felvételének idejére. A közreműködés valódi volt, és a The Chasm önálló története is valódi maradt. Corchado 1999-ben készült nyilatkozatai pedig már egyértelműbben mutatják, hogy újra saját együttese pályája körül szervezte a munkáját.

Az átalakulást egy későbbi, 2002-es Chronicles of Chaos-visszatekintés időrendbe is helyezte: Corchado 1997-ben állandó tagként csatlakozott az Incantationhöz, de a közös korszak nem tartott soká. A The Chasm 1999 közepére Chicagóba került, és ott készítette elő új anyagát. A Diabolical Conquest felől nézve ez fontos különbség. A zenész nem egyik napról a másikra tűnt el a lemez megjelenése után, és nem is folytatta változatlanul ugyanott. Több, egymás mellett futó zenei és személyes kötelezettség között mozgott, amelyeknek a következő évre már más súlypontja lett.

Az Incantation a következő nagylemezre új felállással lépett tovább. A 2000-es The Infernal Storm a zenekar diszkográfiájában közvetlenül a Diabolical Conquest után következik, de Corchado előző albumon hallható hangját már nem vitte tovább változatlan zenekari korszak formájában. A Diabolical Conquest egyetlen lemezhez kötődő, különleges szereplői helyzete ezért nem utólag megalkotott hangulati fogás. Az 1998-as korabeli beszélgetések és a későbbi időrend egymás mellé téve ugyanazt a történeti határt rajzolják ki.

A korai felvételeknél fontos volt megkülönböztetni a borítón szereplő személyeket a tényleges stúdiózenészektől. Itt ugyanilyen különbséget kell tenni a lemezen hallható zenekar és a későbbi koncertfelállás között. Az Incantation történetében a tagság sokszor változott. Az 1998-as felvétel azonban megmaradt. Nem azért, mert a három ember útja ezután mindig együtt haladt, hanem mert arra a rövid időre közösen készítettek el valamit, aminek a létét későbbi szétválásuk sem változtathatta meg.

A korabeli visszhang

1998-ban ez a pillanat a kritikákban is feltűnt. A korabeli írások gyorsan észrevették a tisztább, erőteljesebb produkciót. Azt, hogy minden hangszer jobban hallható, miközben a zene nem lett sterilebb. Mások Corchado hangját emelték ki. Szinte minden komolyabb értékelés visszatért a gyors és lassú pólusok közötti szélsőséges távolsághoz, és különösen a zárótételhez, amelyet újra és újra az album központi teljesítményeként emlegettek.

Akadtak fenntartások is. Néhány hallgatónak a rövidebb számok kevésbé váltak el egymástól, mások túl hosszúnak éreztek bizonyos szakaszokat. De ez is sokat elmond az Incantation zenéjéről. Ezek a dalok ritkán úgy működnek, mint különálló slágerek. Inkább ugyanannak a sötét anyagnak különböző sűrűségei. Aki refréneket és könnyen felismerhető karaktereket keres, monotóniát hallhat. Aki a súly apró változásaira figyel, annak az egység válik a legnagyobb erénnyé.

Újrakiadások és emlékezet

A Diabolical Conquest utóéletét nem csupán visszaemlékező interjúk és évtizedekkel később írt kritikák jelzik. Maga a lemez is újabb kiadásokban tért vissza. A gyűjtők számára az eredeti, 1998-as Relapse-CD és a későbbi bakelitlemez-változatok egymástól különböző tárgyak, de ugyanarra a felvételre mutatnak vissza. A kiadási adatok között szerepel egy 2013. január 25-én megjelent, a Hells Headbangers nevéhez kapcsolódó dupla vinyl-változat, amely kapunyitható borítóval, a borítóképet bemutató poszterrel és különleges, gravírozott oldallal készült. Ezek nem új dalok, hanem annak jelei, hogyan kapott a lemez új fizikai formát jóval a CD-korszak első megjelenése után.

A következő jól dokumentált állomás 2023. március 24. Ezen a napon a Relapse Records ismét kiadta a Diabolical Conquestet bakeliten. A kiadó saját leírása szerint a lemez tíz év után vált ismét elérhetővé ezen a hordozón. Az új kiadás több színváltozatban készült, és a kiadói oldal konkrét példányszámokat is közöl. Ezt a tényt nem szükséges úgy értelmezni, mintha az album népszerűségének pontos mérőszáma volna. Azt azonban világosan bizonyítja, hogy a kiadó több mint két évtizeddel az eredeti megjelenés után ismét önálló, gondozott fizikai kiadványként jelentette meg.

Az újrakiadások története azért illik ehhez az albumhoz, mert már a korai Incantation felvételeinél is sokat jelentett a konkrét hordozó: melyik változat jelenik meg, milyen borítóval, kinek a neve szerepel rajta, és ténylegesen eljut-e a hallgatóhoz. Az Entrantment of Evil problémás első terjesztéséről McEntee még 1998-ban is részletesen beszélt. Később a Diabolical Conquest már abban a helyzetben élhette tovább saját életét, hogy ugyanaz a kiadó ismét és ismét elérhetővé tette. A két történet nem ugyanaz, de ugyanarról a ritkán látható területről mesél: a zene értékét nem helyettesíti a tárgy, ám a tárgy dönti el, hogyan marad fenn a felvétel a következő nemzedék polcain és lemezjátszóin.

A lemez köré rendeződő vélemények ettől még nem lesznek egyhangúak. A hosszú zárótételről, a hangzás tisztaságáról és Corchado szerepéről 1998 óta sokan írtak, és a kritikák nem mindenben értettek egyet. A későbbi kiadásokhoz azonban nincs szükség újabb pontszámok felsorolására. Elég annak ténye, hogy a felvétel újra és újra önálló albumként került vissza a kiadói kínálatba. A hang rögzült 1997 telén, a végső mastering 1998 tavaszán készült, de a művek időrendje ritkán ér véget a megjelenés napján. A Diabolical Conquest esetében a később kézbe vehető lemezek is folytatják azt a történetet, amelyet a három zenész egyszer, együtt rögzített.

06 / 06

A káoszból kivont rend

És talán ezért maradt a Diabolical Conquest ennyire különös album az Incantation történetében. Átmeneti, mert a felállás nem maradt együtt. Átmeneti, mert stresszes, bizonytalan korszak dokumentuma. Átmeneti, mert a zenekar ezután is változott. Mégis teljes. Nem félbehagyott kísérlet, hanem lezárt pillanat.

McEntee évekkel később az egyik legjobb Incantation-lemeznek nevezte. Ez azért fontos, mert a háttértörténet alapján akár keserű emlék is lehetne. Mégsem az. A káosz ellenére maradtak dalok, amelyek működtek. Maradt egy produkció, amely megmutatta, milyen az Incantation, amikor a mocskot nem eltakarja a homály, hanem élesen megvilágítja. Maradt egy hang, amely tisztább lett, de nem tisztult meg.

A Diabolical Conquest végül nem azért fontos, mert 1998-ban modernebb lett volna, mint bármi más. Éppen az ellenkezője miatt. Akkor készült, amikor maga McEntee szerint sokan már menekültek a death metaltól. Az Incantation pedig nem kifelé keresett kijáratot. Lefelé ásott.

A tisztább produkció nem nyitotta ki a sírkamrát. Csak megmutatta, hogy nagyobb, mint hittük. A gyors részek nem menekülnek a lassúság elől, a lassúak nem tagadják a brutalitást. Corchado nem helyettesít valakit, hanem egyetlen pillanatra saját arcot ad ugyanannak a sötétségnek. Severn a személyes összeomlás szélén is olyan ritmust játszik, amely tartja a falakat. McEntee pedig mindezt összefogja azzal a makacssággal, amely miatt az Incantation sosem akarta megkérdezni, mit vár tőle a korszak.

A lemez elején a hódítás még csak közeledik. A végén már nincs hová hátrálni. A végtelen alkony bezárul, és ami odabent marad, az nem fény, hanem forma. A káoszból kivont rend. A súlyból kivont érzelem. A kárhozatból kivont fenség.

A Diabolical Conquest nem kijárat a sötétségből. Annak felismerése, hogy a sötétségnek nincs fala.

A káosz nem tűnt el. Csak alakot kapott.