Bloodthorn — Onwards Into Battle

Történelmi korrajz

TRONDHEIM, A KÉT KORSZAK KÖZÖTT

Trondheimben az 1990-es évek elején több különböző Norvégia élt egymás mellett. A Nidelva folyó kanyarulata és a fjord felé nyíló város középkori múltat őrzött: Nidaros vallási és politikai örökségét, a székesegyházat, a régi kereskedőváros utcáit. Néhány kilométerrel odébb laboratóriumok, előadótermek, műhelyek és diáklakások jelezték, hogy a város jövője legalább annyira kötődik a tudományhoz, mint a kikötőhöz és a régi iparhoz. A Trondheimben alakuló új rockzenekarok nem egy elszigetelt északi kisvárosban, hanem egy átalakuló regionális központban találtak otthonra.

A népesség lassan, de érzékelhetően nőtt. A Store norske leksikon idősora szerint Trondheim 1992-ben csaknem 144 ezer, 1999-ben már több mint 152 ezer lakost számlált. Ezek a számok nem magyaráznak meg egyetlen gitártémát sem. Azt viszont megmutatják, hogy a Bloodthorn történetének hét éve nem egy változatlan városi díszlet előtt telt. Fiatalok érkeztek tanulni és dolgozni, a város intézményei átrendeződtek, a kulturális életben egyre több találkozási lehetőség keletkezett. Trondheim egyszerre maradt erősen regionális gyökerű, és vált egyre nyitottabbá a Norvégián túli hálózatokra.

Ennek az átalakulásnak különösen világos dátuma 1996. Ekkor alakult meg a Norvég Műszaki és Természettudományi Egyetem, az NTNU: a korábbi műszaki főiskola, a tudományos karok, az orvosi képzés, a képzőművészeti akadémia és a zenei konzervatórium intézményi összeolvadásából. A műszaki képzés hagyománya sokkal régebbre, 1910-ig nyúlt vissza; az új egyetemi forma mégis egy új városkép része lett. Az egyetem létezése nem bizonyítja, hogy a Bloodthorn tagjai ott tanultak vagy annak köreiben mozogtak. A városi környezet megértéséhez viszont hozzátartozik, hogy Trondheimben a kutatás, a hallgatói élet, az ipari munka és a művészeti képzés egymáshoz közel működött.

A Bloodthorn történetének kezdetén Norvégiában már megszilárdult az olajgazdaságra és kiterjedt közszolgáltatásokra támaszkodó társadalmi modell. Trondheim azonban nem egyszerűen az olajipar városa volt. Közlekedési csomópontként a fjord belső térségeit, a déli vasútvonalakat és az észak felé vezető útvonalakat is összekötötte; egyetemi és kereskedelmi szerepe a kikötői és ipari tevékenységgel párhuzamosan erősödött. A városban a kilencvenes évek hétköznapjai nem azonosak azzal a komor, egységesen komor képpel, amelyet az északi black metalról kialakított nemzetközi legenda sugallhat. A színterek egymás mellett éltek; egyik sem merítette ki a város egészét.

SVARTLAMON: A VÁROSRÉSZ, AMELY MEGMARADT

A városon belül különös történet rajzolódott ki Lademoen és a régi munkáslakónegyed, Svartlamon körül. A vasúti pálya, a Strandveien és az iparterületek közé szorult negyedet sokáig lebontásra szánták. A terület neve korábban szegénységhez és társadalmi megbélyegzéshez kapcsolódott; később a fiatal lakók, alternatív közösségek és kulturális kezdeményezések éppen ezt a nevet tették a megőrzés jelképévé. Az 1990-es években a városrész sorsa valódi közéleti vita volt. A lakók és támogatóik szervezett fellépése nyomán 1998-ra sikerült elérni, hogy a lakóterület fennmaradhasson; a 2001-es hivatalos átminősítés már a következő évtized történetéhez tartozik.

Svartlamon nem azért fontos ebben az albumtörténetben, mert bármelyik Bloodthorn-tag ottani lakcímét vagy próbatermét ismernénk. Ilyen kapcsolatot az eddig rendelkezésre álló források nem igazolnak. A negyed mégis megvilágít valamit Trondheim korabeli kultúrájából: a fiatalok nemcsak új klubokat és zenekarokat szerettek volna, hanem bizonyos helyeket meg is akartak tartani a saját közösségi életük számára. Itt az underground nem pusztán egy lemezborító hangulata volt, hanem a városról, a lakhatásról és az önálló kezdeményezések jogáról folytatott vita része.

Az UFFA nevű alternatív ifjúsági ház ennek a tágabb, punk és hardcore gyökerű közegnek a fontos színtere volt. Nem kizárólag metalhelyszínként működött: koncerteket, közösségi alkalmakat és különböző zenei irányzatok találkozását jelentette. A későbbi beszámolók és a megőrzött koncertadatok alapján az épület a kilencvenes években is jelentős szerepet játszott. Az UFFA vagy Svartlamon említése ezért korrajz, nem állítás arról, hogy a Bloodthorn ott fellépett volna. A zenekar saját koncertjeit továbbra is csak a bizonyított időpontokhoz és helyekhez lehet kötni.

A FJORD KÖRÜL: TRØNDELAG KÉT RÉSZE

Trondheim a Trondheimsfjord felé fordul, de a fjord túlpartjain, a mellékfolyók völgyeiben és a partvidék kis településein más volt az élet ritmusa. Az album létrejöttének éveiben a mai egységes Trøndelag megye még nem létezett: Sør-Trøndelag és Nord-Trøndelag két külön közigazgatási egység volt. A két megyét csak 2018-ban egyesítették. A „Trøndelag” szót a kilencvenes évekre ezért földrajzi, történelmi és kulturális tájnévként helyes használni, nem a mai közigazgatási határok visszavetítésével.

A déli régióban a Gaula, az Orkla és a Nidelva vízrendszere, az északi részeken az Innherred mezőgazdasági térségei és a Namdalen völgyei tagolták a vidéket. A fjord melletti települések, a part menti halászat, az állattartás, az erdőgazdálkodás, valamint Røros régi bányászati öröksége mind más-más gazdasági múltat hordozott. A régi ipari munkahelyek egy része a század végére megszűnt: a térség bányáinak több bezárása még a nyolcvanas években történt, Fosdalen vasércbányája pedig 1997-ben állt le. Így ugyanabban az időben, amikor Trondheimben egy új egyetem szerveződött, a tágabb régióban régi ipari korszakok értek véget.

A távolságokat nemcsak térképen lehetett mérni. A nyugati partvidék és a belső völgyek, Trondheim és a kisebb települések közötti utak, a vasút és az E6-os főút a munkavállalás, a tanulás és a kulturális kapcsolatok mindennapos infrastruktúráját adták. Az északi és déli norvég zenei közösségek számára az ország hossza, a nagyvárosok közötti távolság és az utazási költség valódi adottság volt. Arról nincs adatunk, hogy a Bloodthorn egyes tagjainak melyik útvonal okozott külön nehézséget; általánosságban azonban a skandináv zenekari létet nem lehet úgy elképzelni, mintha minden próbahely és kiadó egyetlen városnegyedben lett volna elérhető.

NORVÉGIA A VÁLASZTÁS UTÁN

A kilencvenes évek közepén Norvégia egyik nagy közéleti kérdése az európai együttműködéshez való viszony volt. Az Európai Gazdasági Térség megállapodása 1994-ben lépett életbe, miközben az ország az ugyanabban az évben tartott népszavazáson ismét elutasította az Európai Unióhoz való csatlakozást. A „nem” aránya mintegy 52,2 százalék volt. A svéd és a finn szomszéd a következő esztendőben csatlakozott az EU-hoz, Norvégia pedig azon kívül maradt, miközben az európai piaccal szoros kapcsolatot tartott fenn.

Ez a kettősség — együttműködés és különállás — nem kódolt üzenet a Bloodthorn dalai mögött. A kor történeti keretét viszont pontosan jellemzi. Amikor a zenekar 1996-ban kazettán jelentette meg a demóját, majd 1997-től francia kiadóhoz kötődött, mindez egy olyan Európában történt, ahol a kereskedelmi, utazási és kommunikációs kapcsolatok bővültek, de a nemzeti intézmények és a kulturális különbségek továbbra is számítottak. Az európai integráció hatását tehát nem szabad összekeverni azzal, hogy a zenészeknek milyen konkrét szállítási, kiadói vagy pénzügyi megállapodásaik voltak; ezek külön dokumentációt igényelnének.

A HATÁROKON TÚL: EURÓPA ÉS A VILÁG, 1992–1999

A Bloodthorn első ötletei a hidegháború utáni új korszakban születtek. A Szovjetunió felbomlása már megtörtént, Európában új országok és új politikai keretek jelentek meg; közben a délszláv háborúk megmutatták, hogy a földrész története távolról sem vált békéssé. A nyugati Európában 1993-ban elindult az egységes piac, az évtized végén pedig, 1999 januárjában az euró megjelent a pénzügyi és számlázási tranzakciókban, bár a bankjegyekre és érmékre 2002-ig várni kellett. Ezekhez a változásokhoz a norvég zenekar sorsa nem rendelhető hozzá egyetlen ok-okozati lánccal. A tágabb korszak mégis magyarázza azt a világot, amelyben egy trondheimi underground együttes néhány év alatt külföldi lemezszerződéssel, svéd stúdióval és nemzetközi hallgatóközönséggel találhatta szembe magát.

A kilencvenes évek végén a CD továbbra is központi fizikai hanghordozó volt, a nemzetközi underground kiadói lánc pedig sok esetben nyomtatott lapokon, postán és kereskedelmi kapcsolatokon keresztül működött. Az internet jelen volt, de nem szabad a későbbi, azonnal hozzáférhető streamingkorszakot visszavetíteni 1999-re. A lemezt gyakran előbb egy cím, hirdetés, terjesztőlista vagy ismertető révén ismerték meg, és csak aztán hallgathatták meg. Ennek zenei és terjesztési vonatkozásait a következő fejezet részletezi.

A SVÉD STÚDIÓ: KÉT ORSZÁG, EGY FELVÉTEL

Az Onwards Into Battle felvételekor a zenekar már túllépett Trondheim határain: az album kísérőfüzete és a kiadó történeti ismertetése szerint a felvétel és a keverés a svéd Studiomegában történt. A stúdiómunkában közreműködők neve is pontosan azonosítható: Christian „Bullen” Silver és Kristian „Krille” Olsson munkája szerepel a kreditekben. A felvétel helyszíneként Varberg neve is felbukkan, az eredeti kísérőfüzet azonban csak a „Studiomega, Sweden” megjelölést tartalmazza. A város pontos azonosításához ezért további, önálló forrásmegerősítés szükséges. A zenészek konkrét szállásáról, napi útvonalairól vagy a stúdió körüli találkozásairól nincsenek megbízható részletek.

Varberg a svéd nyugati partvidék, Halland városa, régi erőddel, kikötői és ipari múlttal. Ha Varberg felvételi helyszínként külön is igazolható, ez a helyi háttér újabb összefüggésekkel gazdagíthatja a történetet. Ami biztosan tudható, az maga a határátlépés: a norvég alkotóközösség a végső hangzás kialakítását svédországi szakemberekkel együtt végezte. Hogy ez a döntés pénzügyi, technikai, személyes vagy kiadói okból született-e, arra az elérhető kreditek önmagukban nem adnak választ.

VISSZATÉRÉS A TORONYHOZ

Amikor a Bloodthorn 1999-ben a második albumához ért, a zenekar hátterében tehát nem egyetlen látványos történelmi esemény állt. Egy gyarapodó egyetemváros, egy megőrzéséért küzdő alternatív városnegyed, a fjordot körülvevő különböző életformák, az európai kapcsolatok új rendje és a fizikai lemezkiadásra épülő kulturális gazdaság adta azt a kort, amelyben a zenekar működhetett. E folyamatok közül egyikre sem állítható bizonyíték nélkül, hogy a Bloodthorn dalainak rejtett forrása volna. Együttesen azonban segítenek észrevenni a történet valódi arányait: a Tower Bloodthorn képzeletbeli világát nagyon is konkrét városokból, stúdiókból, utazásokból és munkakapcsolatokból épülő zenekar alkotta meg.

A korszak zenei világa

TRONDHEIM NEM EGYETLEN HANGON SZÓLT

A kilencvenes évek Trondheimjében egymástól meglehetősen távoli zenei világok fértek el. Volt ott punk és hardcore, kísérletező gitárzene, pszichedelikus rock, melankolikus doom metal, a norvég black metal különböző változatai, és mindaz, ami az egyetemi városban a koncertszervezők, hallgatók és önkéntesek munkájából megszülethetett. Egy zenekarnak nem kellett ugyanazt játszania, mint a szomszéd utcában próbáló másiknak. A közös feltétel sokkal gyakorlatibb volt: helyet kellett találni a próbákhoz és fellépésekhez, embereket a szervezéshez, majd lehetőséget arra, hogy a zene eljusson a városon túlra is.

Az UFFA ház ennek a kézzel szervezett koncertkultúrának az egyik korai központja volt. A Motorpsycho saját zenekari életrajza szerint 1990-ben ott tartották az első hivatalos koncertjüket, a Turboneger előzenekaraként. Az esemény önmagán túl azért érdekes, mert megmutatja: a később nemzetközileg ismert norvég rockelőadók is apró, alternatív helyeken kezdték. Az UFFA nem tartozott egyetlen műfajhoz sem. A punk és a hardcore mellett más színterek is kapcsolatba léphettek azzal a koncertszervezési kultúrával, amelyben a hely és a közönség sokszor fontosabb volt a piaci megtérülésnél. Nem áll rendelkezésre bizonyíték arról, hogy a Bloodthorn itt próbált vagy fellépett volna; a ház Trondheim zenei infrastruktúrájának dokumentált példája.

A korszak másik fontos fordulata 1995-ben következett, amikor létrejött a Veita Scene. A Ballade 2003-as, a helyi rockélet szereplőinek emlékeire építő cikke szerint a klub mögött eltérő hátterű közösségek — blues-, etno-, UFFA- és rockközegből érkezők — működtek együtt a Scenesyndikatet keretében. A visszatekintés évente mintegy 120, önkéntesek által megszervezett koncertet említ. A számot későbbi helyi emlékezésként kell kezelni, nem egy teljes év hivatalos, tételes koncertjegyzékeként. A lényeg mégis kézzelfogható: amikor a Bloodthorn demót készített és teljes zenekarrá formálódott, a városban sokféle koncert számára születtek olyan helyek, amelyek mögött nem nagy lemezcégek, hanem szervezett helyi közösségek álltak.

BRYGGA STUDIO: KÜLÖNBÖZŐ UTAK TALÁLKOZÁSA

A trondheimi Brygga Studio az évtized elejére a független zenei élet egyik rögzített pontjává vált. A Motorpsycho hivatalos életrajza szerint az 1992-es Soothe minialbum, majd a Demon Box felvételei is ehhez a stúdióhoz kapcsolódtak. A Bloodthorn első nagylemezét később, 1997-ben ugyanebben a városban, a Bryggában vették fel. A két zenekar zenei nyelve nem összetéveszthető: az egyikből a pszichedelikus, kísérletező rock egyik jelentős norvég együttese lett, a másik a dark fantasy történetét a black metal és a szimfonikus eszközök felé építette. Mégis ugyanaz a helyi felvételi infrastruktúra tette lehetővé, hogy különböző műfajok professzionálisabb hanghordozóig jussanak.

A stúdió közös földrajzi pontja önmagában nem bizonyít személyes zenészi kapcsolatot. Nem állítható, hogy a Motorpsycho közvetlenül hatott a Bloodthornra, vagy hogy a két zenekar ott találkozott. A Brygga példája pontosan azért fontos, mert nem kell hozzá ilyen kitalált történet. A kilencvenes években a felvételi hely megválasztása meghatározta, hogyan hallatszik a hangszer, mennyi idő jut a szerkesztésre és hogyan ölt végleges formát a kazettán vagy CD-n terjedő munka. Az első Bloodthorn-lemez és a későbbi svéd stúdiómunka közötti váltás ebben a tágabb, helyi lehetőségekből nemzetközi produkcióvá alakuló pályában nyer történeti értelmet.

TÖBBFÉLE SÖTÉTSÉG UGYANABBAN A VÁROSBAN

Trondheim korabeli metalélete sem volt egyetlen irányzat. A Manes 1993-tól működött a városban, korai éveiben black metalhoz kötődő, később erősen kísérletező projektként. Tom pályája valóban kapcsolódott a Manes történetéhez: a Bloodthorn elindítását a Manesből való távozása előzte meg. Ez tényleges életrajzi kapcsolat, nem puszta földrajzi hasonlóság. Más helyi zenekarok viszont önmagukban mutatják a közeg szélességét. A Keep of Kalessin 1993-ban alakult Trondheimben, és 1997-ben a Through Times of War, majd 1999-ben az Agnen: A Journey Through the Dark révén már saját albumtörténetet épített. Az Atrox korábban melodikus doom/death metalból indult, aztán fokozatosan elmozdult az avantgárd, progresszív kifejezés felé.

Különösen tanulságos The 3rd and the Mortal pályája. A trondheimi együttest 1992-re vezetik vissza a zenekari adatbázisok; első korszakában a súlyos gitárzene és a tiszta női ének között keresett egyensúlyt, az évtized közepén pedig fokozatosan eltávolodott a hagyományos metalformáktól. A Tears Laid in Earth 1994-es megjelenése után az 1996-os Painting on Glass és az 1997-es In This Room egészen más hangulati tájra vezetett. Az ő történetük nem a Bloodthorn „előképe”, és közvetlen művészi hatást itt sem lehet dokumentálatlanul kijelenteni. Sokkal érdekesebb, hogy ugyanabban az északi városban, egymáshoz közel eső években eltérő válaszok születtek a súly, a dallam, a női ének és az atmoszféra összeegyeztetésére.

Ez a sokféleség eloszlatja a könnyű magyarázatot, amely minden norvég extrém metalt egyetlen hangzásból és egyetlen társaságból eredeztet. A Bloodthorn mögött valódi black metal hagyomány állt, de az 1997–1999-es trondheimi közegben már a felvételi technika, a műfajok keveredése és az önálló kis közösségek sokasága is számított. A Tower Bloodthorn énekhangokkal, gitárrétegekkel és billentyűkkel épített világa ebben a sokirányú korszakban vált lehetségessé.

A NORVÉG BLACK METAL MÁSODIK FELVONÁSA

Amikor a Bloodthorn második nagylemeze készült, a norvég black metalnak már volt egy nemzetközileg ismert múltja. A kilencvenes évek elején a Darkthrone, Mayhem, Emperor és más zenekarok korai anyagai körül kialakult egy nyersebb, sokszor szándékosan érdes hangzás eszménye; a demók, underground kiadványok és az első albumok részben ezzel a felismerhető esztétikával azonosították a műfajt. De az évtized közepe után ez az esztétika nem maradt változatlan. Egyre fontosabb lett a szerkesztett, hosszú kompozíció, a billentyűs atmoszféra és az eltérő vokális szerepek egymásra építése.

Az Emperor 1994-es In the Nightside Eclipse című albumát már a korai szimfonikus black metal egyik jelentős példájaként tartják számon. A későbbi Anthems to the Welkin at Dusk (1997) másfajta kompozíciós sűrűséget és technikai összetettséget hozott. A Dimmu Borgir 1997-es Enthrone Darkness Triumphant című lemeze a Nuclear Blastnál jelent meg; a zenekar hivatalos diszkográfiája is megerősíti a kiadói és időrendi adatot. Az 1999-es Spiritual Black Dimensions pedig már abba a korszakba esett, amikor a hangszerelés és a stúdióprodukció tétje sokszor maga is vita tárgya volt. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy mindenki több billentyűt tett a zenébe. A tisztább hangkép, a szimfonikus rétegek és a black metal korábbi nyerssége között új egyensúlyokat kerestek, és a közönség sem mindig ugyanazt tekintette erénynek.

A Bloodthorn ennek a tágabb mozgásnak különös pontján helyezkedett el. A női vokál, a férfi extrém ének, a billentyű és a két gitár egymásra rakódó szerepe azt kívánta meg, hogy a lemez egyszerre maradjon agresszív és követhető. A Studiomegában kialakított keverésről szóló későbbi zenekari visszaemlékezésekből is kitűnik, mennyire vitatottá vált ez az egyensúly. A gitárok és a billentyűk aránya 1999-ben nem elszigetelt technikai részletnek számított, hanem a műfaj egyik fontos kérdését is érintette. Ebből azonban nem következik, hogy a zenészeknek további, dokumentálatlan szándékokat tulajdoníthatnánk.

A SZÍNPADON KÍVÜL: KAZETTA, SPLIT, CD

A Bloodthorn 1996-os Natteskyggen demója a kilencvenes évek undergroundjának egyik legjellemzőbb hordozóját, a kazettát használta. A kazetta viszonylag kis költséggel sokszorosítható, postázható és egymás között cserélhető volt. A demó nem egyszerűen egy későbbi album gyengébb minőségű előzménye: lehetett kapcsolatfelvétel, bemutatkozás, a következő zenész vagy kiadói partner felé mutatott első bizonyíték. A Bloodthorn első kazettájának két hosszú darabja alkalmat adott arra, hogy a zenekar zenei világát nem rövid reklámrészlettel, hanem teljes kompozíciókkal mutassa be.

Az 1998-as War Vol. I, a finn ...and Oceansszal közös split, egy másik földrajzi és kiadói logikát követett. A splitre mindkét zenekar saját anyagot adhatott; a közös kiadvány pedig olyan hallgatókhoz is elérhetett, akik eredetileg csak a másik előadót ismerték. A Season of Mist kiadói életrajza külön hangsúlyozza, hogy a Bloodthorn ezen a felvételen dolgozott először teljes, hétfős zenekarként. A formátum ezért egyszerre dokumentum és bemutatkozás: nemcsak összekötött két, egymástól távol működő északi együttest, hanem egy változó felállást is rögzített.

Az Onwards Into Battle már teljes, fizikai nagylemez, önálló grafikai és nyomdai arculattal. A lemez kísérőfüzetében a dalcímek, játékidők, zenészi szerepek, szerzői és stúdióadatok kézzelfoghatóan jelennek meg; a korabeli digipak és a CD így nemcsak hanghordozó, hanem információhordozó is. A korabeli hanglemezvásárló a zenével együtt borítót, betűtípust, művészeti világot és a szereplők neveit kapta. A Royo-illusztráció azért kerülhetett a zenei identitás középpontjába, mert a fizikai kiadvány egészének látványa a mű megismerésének része volt.

A KIADÓ ÉS A POSTAFORDULÓK IDEJE

A Season of Mist 1990-es évekbeli Bloodthorn-kiadványai megmutatják, hogy a norvég színtér nem kizárólag belföldi terjesztésből állt. Az 1997-es In the Shadow of Your Black Wings a SOM006, az 1998-as War Vol. I a SOM011, az Onwards Into Battle pedig a SOM018 katalógusszámot viseli a kiadó mai visszatekintő oldalain. Ezek konkrét, ellenőrizhető példák arra, hogyan kapcsolt össze a nemzetközi, szakosodott lemezcég különböző országokban működő zenekarokat.

A korszak megértéséhez fontos a hozzáférés sebessége is. Ma egy digitális katalógusban szinte egyetlen mozdulattal egymás mellé kerülhet egy norvég, finn és francia előadó. 1999-ben egy külföldi megjelenésről a rajongó előbb olvashatott nyomtatott fanzine lapjain, magazinban vagy terjesztőlistában; értesülhetett róla levélben, cserekapcsolaton és korai weboldalon, majd a lemez tényleges kézhezvételéig heteket is várhatott. A magazinban megjelent kritika és a borítón nyomtatott kiadói cím így a hallgatói kapcsolat valódi része volt. Nem minden zenei közösség ugyanazokat a csatornákat használta, de egyik sem rendelkezett a későbbi streamingkatalógus azonnaliságával.

A digitalizálódás ugyanakkor nem egyik napról a másikra kezdődött. Már a kilencvenes évek végén működtek internetes zenei oldalak, levelezőlisták és online fórumok. A nyomtatott fanzine, a postai csere, a CD, a webes kapcsolat és a korai digitális szövegközlés átmeneti együttélése adja a korszak pontosabb képét. Ezért különösen értékesek a fennmaradt korabeli interjúk és kritikák: egy 1999-es nyilatkozat nem ugyanazt a lemezt hallgatói és technikai közegben helyezte el, mint egy évtizedekkel későbbi visszaemlékezés.

HANGSZERELÉS ÉS STÚDIÓ A KORSZAK HATÁRÁN

A szimfonikus black metal kilencvenes évekbeli felvételein a billentyű nem feltétlenül az élő zenekar mögött álló, névtelen háttér volt. Gyakran maga húzta meg a dalok tágasabb térérzetét, miközben a ritmusgitár sűrűségét, a dobok lüktetését és az énekhangokat is meg kellett őrizni. Az Onwards Into Battle különösen sok szereplőt mozgatott: két gitárt, basszust, dobot, billentyűt és két alapvetően eltérő vokális regisztert. Már a hangszerösszeállításból is következik, hogy a keverés súlypontjai erősen befolyásolhatták a hallgatói élményt; ez akusztikai és produkciós összefüggés, nem a zenészek pszichológiájáról tett állítás.

Az eredeti kísérőfüzet a svéd Studiomegát nevezi meg, és elkülöníti a produceri, hangmérnöki, keverési, digitális szerkesztési és masteringfeladatokat. A digitális szerkesztés jelenléte jól mutatja, hogy az ilyen felvétel már nem egyszerűen egy élő előadás változatlan szalagos lenyomata volt. Ebből azonban a konkrétan használt eszközök, szoftverek vagy a hangrészek szerkesztési menete nem következtethető ki. Harald korabeli nyilatkozatai és későbbi visszaemlékezései eltérő nézőpontot tükröznek, ezért fontos különbséget tenni közöttük. A hangkép körüli elégedetlenség dokumentált zenekari visszaemlékezés, nem bizonyíték arra, hogy a kiadvány minden hallgató számára ugyanúgy szólt volna.

A NAGYOBB TÖRTÉNETBEN

A Bloodthorn útja a két dalt tartalmazó demótól a spliten át az 1999-es teljes albumig nem pusztán három lemezformátum egymásutánja. A trondheimi helyi infrastruktúrától a svéd felvételi helyszínen keresztül egy francia kiadó nemzetközi katalógusáig tartó út megmutatja, mit jelentett akkoriban egy underground metalzenekar számára a növekedés. Minden lépés új lehetőséget adott, de új kötöttségeket is jelentett: több zenészt kellett összehangolni, nagyobb hangszerelést megszólaltatni, határidőket tartani, és egyre szélesebb hallgatói közeg előtt megmutatkozni.

A Tower Bloodthorn történetében szereplő háború természetesen nem Trondheim koncertéletének allegóriája. Az album zenéjét mégis más arányban hallja az, aki tudja, milyen sok különféle zenei és társadalmi folyamat zajlott a háttérben. Nem egyszerűen egy „norvég black metal” címke született újra 1999-ben, hanem egy saját történeti világot építő zenekar lemeze, amelynek hangzását, képét és nemzetközi útját a korszak valós zenei infrastruktúrája is alakította.

A festmény: erő és törékenység

A borító két alakot szorít egymás mellé, mintha ugyanabban a pillanatban két különböző világ lépne a képbe. Hátul egy hatalmas, groteszk teremtmény görnyed a föld fölé. Testét szőrzetre, bőrredőkre és páncélszerű tömegekre emlékeztető rajzi részletek szövik át. Feje közel kerül az előtérben álló, hosszú, világos hajú nőalakhoz; szemének, arcának és előrenyúló, hegyes vonásainak sötét foltjai különösen hangsúlyosak. A szörnyeteg egyik súlyos végtagja a kép bal oldalán nyugszik. Egész tömege csaknem kitölti a hátteret, mégsem nyeli el a törékenyebb emberi alakot.

A nő világos, foszló szélű textilbe burkolt figurája az előtér egyik legfényesebb része. Kezében hosszú kard látható: markolata a teste mellett van, pengéje ferdén a bal alsó rész felé fut. A fegyver vonala keresztülmetszi a két test közötti teret. A kép nem mondja meg egyértelműen, hogy a nő védelmező, fogoly, győztes vagy fenyegetett szereplő-e. A szörny hatalma és a kardot tartó ember jelenléte ezért feszültségben marad, nem áll össze könnyen elmesélhető, biztos végkifejletű jelenetté.

Luis Royo rajza a meleg barnákból, szürkékből és törtfehérből építkezik. A lágy, sárgás háttér előtt a lény sötét teste szinte súlyt kap; a nő hajának, bőrének és leplének világos részei világító ellenpontként állnak vele szemben. A karcolt, rétegzett felületek és a porra emlékeztető foltok elbizonytalanítják a teret: nem tudni, csarnokban, pusztaságban vagy egy pontosan meg nem nevezett képzeletbeli helyen járunk-e. A gótikus betűs zenekarnév fölül, az albumcím alul fogja közre a jelenetet, a kompozíció pedig szinte emblémává sűrűsödik közöttük.

A második Bloodthorn-saga hangzásában és történetében a súlyos erőkkel szembeszálló szereplők, a küzdelem és a tragikus bizonytalanság kerül előtérbe. A borító ilyen értelemben rokon a zenével: a szelídebb, világosabb felület mellett ott a nagyobb, fenyegető tömeg, akárcsak a tisztább női ének mellett a durvább férfihang és a billentyűs atmoszféra mögött a támadó gitár. Ez a kép alapján és az album dokumentált hangszereléséből kiinduló olvasat, nem Luis Royo vagy a zenekar igazolt, szó szerint megfogalmazott képi programja. Éppen attól hat, hogy egyetlen mozdulatba sűríti a lemez kérdését: a csata küszöbén még semmi sem dőlt el.

Kezdetek és a torony világa

Vannak lemezek, amelyek a megjelenésük pillanatától kezdve egyetlen, könnyen elmondható történetet hordoznak magukkal. Megszületnek, elfogadják vagy elutasítják őket, aztán az évek lassan letisztítják róluk a vitákat, és végül megmarad körülöttük valamilyen többé-kevésbé közös emlékezet. Az Onwards Into Battle nem ilyen lemez. Két élete van, és a kettő egymásba kapaszkodik. Az egyik 1999-ben kezdődik, amikor a Bloodthorn még nagyra törő második fejezetként, sötétebbnek, drámaibbnak és nyersebbnek szánt műként beszélt róla. A másik néhány évvel később, amikor alkotói közül már többen úgy tekintettek vissza rá, mint egy elkapkodott, rosszul kiegyensúlyozott, túlzsúfolt állomásra. A kettő között nincs egyszerű igazság. Éppen ez adja a lemez különös erejét: ugyanaz a zene egyszerre lett büszkeség és csalódás, befejezés és kezdet, egy korszak kiteljesedése és annak bizonyítéka, hogy a zenekar nem akart többé ugyanoda visszatérni.

A történet jóval korábban kezdődik, Trondheimben, valamikor 1992 és 1993 körül. Már a kezdőév sem rögzíthető teljes bizonyossággal; a későbbi visszaemlékezésekben is kissé elmosódik. Tom a Manesből való távozása után indította el a Bloodthornt, eleinte szólóprojektként. Nem állt mögötte még teljes zenekar, nem volt koncertre kész felállás, és nem volt olyan kiadvány sem, amelyből kívülről pontosan meg lehetett volna mondani, merre tart. Ami létezett, az inkább egy zenei irány volt: komor, primitív, de nem pusztán nyers black metal, hosszabb formák és atmoszférák iránti vonzalommal. A Bloodthorn kezdetben inkább lehetőség volt, mint kész alakzat.

Krell érkezésével ez a lehetőség kezdett testet ölteni. A szólóprojektből fokozatosan két ember közös alkotói tere lett, és 1996-ban megszületett az első hivatalos nyom: a Natteskyggen demókazetta. Tom gitározott, Krell énekelt, a dobokat programozták. Mindössze két szám került rá, a March to War és a Natteskyggen, de a két hosszú kompozíció már sokat elárult arról, ami később állandó marad. A Bloodthorn nem rövid, gyorsan lezáruló ötletekben gondolkodott. Időt akart hagyni arra, hogy a zene környezetet építsen maga köré, és hogy egy dal ne csak riffek egymásutánja legyen, hanem tér, amelybe bele lehet lépni.

A demó nyitotta ki azt az ajtót, amelyen keresztül a projekt valódi zenekarrá és lemezszerződéses előadóvá válhatott. Mire az In the Shadow of Your Black Wings felvételeihez eljutottak, a Bloodthorn körül már több ember dolgozott. Knarr dobolt és kiegészítő gitárt játszott, Geir Mikael a billentyűkhöz ült, Flipp basszusgitározott, Kristine – később Christine néven szerepelve – női vokálokat adott a férfihang mellé. A debütalbumot 1997 februárjában és márciusában rögzítették a trondheimi Brygga Studiosban, és ősszel a Season of Mist adta ki. Ezzel a Bloodthorn nem egyszerűen első nagylemezt készített. Egy világ első nagy fejezetét tette le az asztalra.

A Bloodthorn-saga, a Tower Bloodthorn köré szerveződő fiktív tér nem utólagos díszítés volt. A zenekar és Torstein D. Parelius együtt alakította a neveket és a világot, amelyben elnyomás, természetfeletti erők, hatalom és sötétség szervezte egységbe a dalokat. Az első album már nemcsak arról szólt, hogyan szólhat egy norvég black metal zenekar a kilencvenes évek második felében, hanem arról is, hogyan lehet a lemezt történetként megépíteni. A dalok így egy nagyobb ív részeivé váltak, és ez az ív később közvetlenül vezetett az Onwards Into Battle-hez. A második albumot nem kellett a semmiből kitalálni: már létezett előtte a torony, léteztek az elnyomottak, és létezett a sötétség, amelyből a következő történetnek ki kellett törnie.

A debüt után azonban a Bloodthornnak másfajta kérdésekre is választ kellett adnia. Ha a zenekar valóban zenekar akart lenni, nem maradhatott csupán stúdióprojekt. Koncertezni akartak. A korábbi közreműködői körből és új tagokból ezért teljesebb felállás formálódott. Harald Brovold basszusgitárosként érkezett, Kai Nergård pedig a gitárhangzás egyik fontos szereplője lett. Harald későbbi emlékei szerint az első koncert 1998 áprilisában volt, majd rövid turné következett. A Bloodthorn ettől kezdve nemcsak felvételeken létezett: színpadon is meg kellett tanulnia ugyanazt a sűrű, sokszereplős zenét működtetni.

1998-ban a Season of Mist egy másik zenekarával, a finn ...and Oceansszal közös split, a War Vol. I jelent meg. A Bloodthorn négy dallal szerepelt rajta. A Spite és a The End Offensive saját szerzemény volt, melléjük két feldolgozás került. A kiadói biográfia később külön hangsúlyozta, hogy ez volt az első Bloodthorn-felvétel a teljes, hétfős felállással. A jelentősége éppen ebben állt. A debüt világát magukkal hozták, de már olyan hangszerelésben dolgoztak, amelyben egyszerre kellett helyet találni két gitárnak, basszusnak, dobnak, billentyűnek, férfi és női éneknek. Az a gazdagság, amelyet később egyesek monumentálisnak, mások túlzsúfoltnak hallottak, ekkor vált ténylegesen a zenekar mindennapi nyelvévé.

Kívülről úgy tűnhetett, a Bloodthorn éppen kiteljesedik. Belül azonban már nem volt minden ennyire egyszerű. Harald később azt mondta, a második nagylemez felvétele előtt már érzékelték, hogy a felállás nem működik igazán. Ez különös árnyékot vet mindenre, ami ezután történt. Az Onwards Into Battle ugyanis a hétfős Bloodthorn legteljesebb dokumentuma lett, miközben ugyanez a hét emberből álló forma már a készülése idején repedéseket hordozott. A lemez egy olyan zenekart őriz meg, amely a maga teljes alakjában csak rövid ideig létezett.

A második album dalai gyorsan születtek. Egy amerikai fanzine 2000–2001 körül készült interjújában Harald már azt mondta, hogy az anyagot kevesebb mint négy hónap alatt írták meg, és utólag úgy érezte, túl kevés időt hagytak maguknak. Ez az értékelés már az utólagos önkritika hangján szólt; 1999-ben a hangsúly még inkább az ambíción volt. A Season of Mist úgy írta le az új lemezt, mint amely visszahozza a debüt sötét atmoszféráját, de közben brutálisabb és energikusabb irányba tolja. Harald decemberben hasonlóan beszélt róla: a cél nem a dallamosság elhagyása volt, hanem az, hogy a sötétség mélyebbre húzzon, az agresszió pedig nyersebben törjön felszínre.

A cím nem egyszerű harcias jelmondatból született. A történetben az elnyomottak végre elindulnak a Tower Bloodthorn ellen. Az Onwards Into Battle ezért mozgást jelent: kilépést abból a világból, amelyben addig a félelem, a bezártság és az uralom határozta meg a szereplők életét. A hadba vonulás azonban nem a győzelem biztos tudatából történik. A Bloodthorn történetében a remény sosem végleges állapot; inkább rövid fény, amely annál sötétebb árnyékot vet maga mögött. Már az album címe is olyan ígéretet hordoz, amelyről később kiderül, hogy tragédiába vezet.

A hétfős zenekar a stúdióban

A zenekar közben elhagyta Norvégiát, és Svédországba, a varbergi Studiomegába ment. A források még abban sem teljesen egyeznek, pontosan mennyi időt töltöttek ott. Harald 1999-ben három teljes hétről beszélt, a későbbi kiadói biográfia négyet említett. A különbség talán aprónak tűnik, mégis jól jelzi, milyen nehéz évek múltán pontos időrenddé merevíteni egy intenzív stúdióidőszakot. A stúdiómunka résztvevőinek feladatai viszont egyértelműek. Christian „Bullen” Silver a zenekarral közösen producerként dolgozott, ő végezte a hangmérnöki és keverési munkát is. Kristian „Krille” Olsson a digitális szerkesztésben és a masteringben vett részt, utóbbiban Bullennel együtt.

A megjelenés idején Harald stresszesnek, de csodálatosnak nevezte ezt az időszakot. A nyersebb megszólalást tudatos döntésnek látta. A lemeznek jegesebbnek, kopárabbnak, drámaibbnak kellett lennie, hogy a történet háborúja ne csak a szövegekben jelenjen meg. Néhány évvel később ugyanerről a stúdiófolyamatról már más részletek kerültek elő. Harald szerint volt egy első mix, amelyet jobbnak érzett, de a Season of Mist nem volt elégedett vele, ezért újrakeverték az anyagot. Az ő emlékei szerint a második változatban a billentyűk előrébb kerültek, a gitárok hátrébb csúsztak, és éppen ez lett később az egyik fő oka annak, hogy a zenekar magja elégedetlenül nézett vissza a lemezre.

Fontos azonban, hogy a felelősséget nem Bullenre vagy a stúdióra tolta. Évekkel később is azt mondta, szívesen dolgozna újra ugyanott. A problémát inkább abban látta, hogy a zenekar hagyta végigmenni azokat a döntéseket, amelyekkel később már nem tudott azonosulni. Ettől az Onwards Into Battle hangzása nem egyetlen rossz technikai választás története, hanem kompromisszumoké. Egy hét emberből álló zenekar, egy kiadó elvárásai, a rendelkezésre álló idő, a saját ambíciók és a keverés során megszülető arányok együtt alakították ki azt a hangfalat, amelyet a következő huszonöt év hallgatói teljesen különbözőképpen értelmeztek.

A felállás valóban hatalmas volt. Krell énekelt, Tom gitározott, Kai Nergård szóló- és akusztikus gitárt játszott, Harald basszusgitározott, Knarr dobolt, Geir Mikael billentyűzött, Christine Hjertaas női vokálokat énekelt. A záródal előjátékában Frederik Schälin, az Anata énekese is megjelent. Ez nem pusztán sok név egy bookletben. A Bloodthorn zenéjének lényegéhez tartozott, hogy az elemek egymásnak feszüljenek. Harald 1999-ben Krell és Christine hangját szinte erkölcsi pólusokként írta le: a brutális férfihang a gonosz, a tiszta női hang a jó és a remény oldalát jelenítette meg. A történet tehát nemcsak a dalszövegekben létezett, hanem a hangszínek közötti különbségben is.

Ugyanez a kettősség működött a gitár és a billentyű között. Egyes korabeli kritikák szerint a Bloodthorn erénye éppen az volt, hogy a szintetizátor nem díszítette a zenét, hanem egyenrangú szereplőként építette az atmoszférát. Mások később úgy érezték, a hangszer már túl sok helyet foglal, és maga alá temeti a gitárokat. Ami 1999-ben gazdagságnak tűnhetett, néhány év múlva túlterheltségként tért vissza a zenekar saját visszaemlékezéseiben is. Az Onwards Into Battle ezért nem egy stabil stílus egyik állomása lett, hanem egyszeri találkozási pont: minden, amit a korai Bloodthorn szeretett használni, egyszerre és teljes erővel volt jelen rajta.

Nyolc dal, egy csata

Amikor a lemez elindul, nem rögtön a csatatérre érkezik. Előbb megmutatja a helyet, amelyből a háború kinő. Az As One in Darkness majdnem nyolc perce ködbe burkolózó hegyeket, megcsavart fákat, viharok nyomait és a Tower Bloodthorn fenyegető jelenlétét rajzolja fel. A történet kezdetben nem seregekről szól, hanem arról, hogyan nyúl be a sötétség az egyénbe. A gonosz testet, lelket, félelmet követel, és az összetartozás képe nem vigasz, hanem bekebelezés. Mielőtt bárki kardot emelne, a lemez megmutatja, mit jelent elveszni ebben a világban.

A későbbi kritikák már ennél az első hosszú darabnál szétváltak. A francia Nightfall szerint a produkció olyan sűrű falat emel, amelyben a billentyűdallamok, a gitárok és a finomabb részletek nehezen különülnek el. A LARM viszont éppen az egész album rétegzettségét, a gitárok és billentyűk együttműködését dicsérte. Ugyanaz a hangkép tehát egyszerre válhatott labirintussá és monumentális térképpé. A dal dramaturgiai feladata ettől függetlenül világos marad: a hegyek és a torony nem háttérképként jelennek meg, hanem annak a világnak a határaiként, amelyből minden további esemény következik.

Az első nagy tétel után alig egyperces átvezetés következik. Az ...of Aeons to Come mindössze ötvenhárom másodperc. A rendelkezésre álló dalszövegforrás nem közöl hozzá szöveget, a teljes hanganyag közvetlen vizsgálata nélkül pedig nem lehet biztosan megmondani, pontosan hogyan épül fel. A helye azonban beszédes. A Bloodthorn hosszú formákban gondolkodott, ezért a rövid közjátékok nem hiányos dalok, hanem lélegzetvételek. Az első felvonás után egy pillanatra mintha becsukódna a torony ajtaja, hogy a következő hosszú kompozíció már mozgásban lévő sereget mutathasson.

A Death to a King című dalban a korábban rejtőző sötétség elindul. A ködös hegyoldalakon vörös szemek jelennek meg, a sereg leereszkedik, a hideg fém már nem jelképes fenyegetés, hanem fegyver. Morthion fekete lovon vonul, harci kalapáccsal, és a történet ettől a ponttól valóban katonai jelleget ölt. Az ősi gonosz hadrenddé válik. A Metal1 évekkel később ezt a dalt az album egyik legkönnyebben megjegyezhető darabjának tartotta, miközben a Nightfall ismét a hangkép sűrűségét emelte ki. A két nézőpont ugyanarra az ellentmondásra világít rá: a kompozíciókban sokan erős ötleteket hallottak, de nem mindenki érezte úgy, hogy a keverés hagyja őket szabadon lélegezni.

A cím királygyilkosságot sejtet, a dal képei azonban ennél nagyobb pusztításról beszélnek. Nem egyetlen uralkodó halála a lényeg, hanem a rend összeomlása. A hadsereg előrenyomulása után az album ismét megáll. A Dead Silence alig két perc, és a fennmaradt beszámolók még abban sem teljesen egyeznek, hogyan kell hallani. A Nightfall fenséges, instrumentális és mélyen szomorú közjátékként emlékezett rá, míg a MetalIndia klasszikus hatásokat, akusztikus gitárt, légies szintetizátort és operai jellegű éneket említett. A részletek eltérhetnek, de a funkció közös: csendet vagy legalábbis visszahúzódást teremt két nagyobb ütközet között.

Ez a csend azért fontos, mert utána már a halandók oldaláról indul meg a háború. A The Day of Reckoning történetében hajnalban tízezer ember gyűlik össze. Zászlók, büszkeség, királyi beszéd, szabadság és dicsőség ígérete kíséri a menetet. Itt hangzik el a címadó gondolat is: előre a csatába. Az album neve ekkor válik történeti mozdulattá. A harcosok nem metaforikusan menetelnek, hanem a torony felé indulnak, és az egész lemez addigi felvezetése ebben a pillanatban összpontosul.

A hallgató azonban már többet tud náluk. Harald korabeli magyarázata szerint a történet nem hősi győzelemmel zárul. Ettől a The Day of Reckoning optimista képei tragikus iróniát kapnak. A szabadság felé induló tömeg valójában egy elvesztett háború felé halad. A Nightfall ezt a dalt az album egyik csúcspontjának hallotta, erős szimfonikus billentyűkkel és egy lecsendesedő középrésszel. A Metal1 szintén kiemelte. A Murder Inn viszont évekkel később éppen ezt a darabot hozta példának arra, mennyire kuszának érezte az egész hangszerelést. Talán nincs másik szám a lemezen, amely ilyen világosan megmutatná: amit az egyik fül epikus dramaturgiának érzékel, a másik túlterhelésnek hallja.

A Sounds of Death már nem készül a csatára. Benne van. A föld alól érkező hang parancsot ad a sötét légióknak, hogy lépjenek a fényre és hozzanak halált. A sötétség folyamként ömlik a mezőre, a halandó sereg fegyverrel fogadja, aztán a két oldal összeütközik. A történetben addig külön létező erők itt találkoznak először teljesen. A Nightfall kritikusa szinte filmszerű háborús panorámát hallott a dalban, grandiózus billentyűkkel és hódító lendülettel. Ez a leírás jól illeszkedik ahhoz, ahogyan a Bloodthorn ebben a korszakban használta a szimfonikus eszközöket: nem háttérnek, hanem cselekménynek.

Nem véletlen, hogy a Sounds of Death később válogatásokon is felbukkant. A kilencvenes évek végén és a korai internetes korszakban a magazinmellékletek és sampler CD-k még különös erővel tudtak új hallgatókhoz eljuttatni egy zenekart. Egy album egész világából egyetlen dalnak kellett képviselnie mindazt, amit a Bloodthorn jelentett. A Sounds of Death erre alkalmasnak bizonyult: benne volt a brutalitás, a szimfonikus igény, a háborús történet és az a sűrűség, amely később ugyanúgy viták forrásává vált.

A Beneath the Iron Sceptre már nem kérdezi, ki győz. A háború itt uralommá változik. Vaspaták, pestis, tűz, hamu, fájdalom és kínzás képei követik egymást. A vasjogar alatt az emberi tömeg nem ellenfél többé, hanem alávetett anyag. A történetből eltűnik a korábbi remény. Ha a The Day of Reckoning a szabadság ígéretét hordozta, itt már nincs menedék és nincs megváltás. A Nightfall szerint a sűrű produkció továbbra is elfedi a dallami részletek egy részét, de a szöveg világa szinte igényli ezt a súlyt. A dal nem finom különbségekről, hanem arról beszél, milyen érzés lehet egy egész világot egyetlen erő alá préselni.

Innen már csak a végső tétel marad, és a Bloodthorn nem próbál röviden búcsúzni. A lemezt záró The Brighter the Light, the Darker the Shadow több mint tizenegy perc hosszú. Előjátékában Frederik Schälin vendégszerepel, aztán a történet a végső állás képével nyílik: a földet elesettek borítják, a megmaradt harcosok tudják, hogy nem térnek haza. A természet maga is részt vesz a pusztulásban. Mennydörgés, villám, vérként hulló eső, elsötétedő ég és kihunyó nap kíséri a sötétség előrenyomulását.

A címben rejlő paradoxon ekkor válik a teljes album törvényévé. Minél fényesebb a fény, annál sötétebb az árnyék. A remény nem eltünteti a gonoszt, hanem élesebben kirajzolja. Aki azért indult el, hogy legyőzze a sötétséget, végül maga is csapdába kerül benne. Harald 1999-es összefoglalása nem hagy kétséget a végkifejlet felől: a gonosz győz, és uralma folytatódik. A saga második fejezete tehát nem feloldással, hanem bezárulással ér véget.

A kritikai utóéletben ez a záródal lett az egyik legjobb példa arra, mennyire másképpen működhet ugyanaz a grandiozitás különböző hallgatóknál. A Nightfall számára a tizenegy perc az album nehézkes, próbára tevő oldalát testesítette meg. A Black Devotion 2025-ben éppen ellenkezőleg, az egész lemez abszolút csúcspontját látta benne. Ami az egyik olvasatban túl hosszú és túl sűrű, a másikban katartikus. A Bloodthorn történetéhez különös módon mindkét értelmezés illik: maga a zenekar is ellentmondásosan tekintett vissza a lemezre.

A megjelenés és a változó fogadtatás

A zenei történet mellett ott volt a tárgy is. Az Onwards Into Battle eredeti kiadása négypaneles digipakban, tizenkét oldalas kísérőfüzettel jelent meg. Luis Royo borítóképe szinte egyetlen pillanatban foglalja össze azt az ellentétet, amelyet Harald a vokálokban is megfogalmazott: hatalmas, torz, fenyegető erő és előtte egy sokkal törékenyebb emberalak. A brutalitás és a szépség nem két külön világként jelenik meg, hanem egymás mellett. A kép ugyanazt a feszültséget hordozza, amely a zenében a durva férfihang és a tiszta női vokál, a súlyos gitár és az atmoszférikus billentyű között feszül.

Még azok a kritikák is gyakran elismerték a kiadvány vizuális erejét, amelyek a zenével kapcsolatban fenntartásokat fogalmaztak meg. A Nightfall külön megemlítette Royo munkáját és a részletes bookletet. A tárgyi kiadás ezért nem egyszerű csomagolás volt. A zenekar világépítésének része maradt. A kreditekben a zenészek, a stúdió, a fotósok és a grafika ugyanabban a dokumentumban találkoztak a Bloodthorn-saga neveivel. A hallgató nemcsak egy CD-t kapott, hanem egy történet fizikai lenyomatát.

A megjelenés pontos napja ma sem teljesen tiszta. Az év 1999, a katalógusszám SOM 018, de a dátum forrásonként eltér. A Season of Mist mai katalógusa január 1-jét tünteti fel, miközben Harald később szeptemberre vagy októberre emlékezett. A bizonytalanság nem változtat azon, hogyan fogadta a zenekar saját művét az év végén. 1999 decemberében Harald még meggyőződéssel beszélt a sötétebb, drámaibb albumról, a történet második fejezetéről, a férfi és női hang ellentétéről, a stúdióban töltött hetekről. Akkor az Onwards Into Battle még nem hibák gyűjteménye volt számára, hanem kész, vállalt mű.

A korai kritikai fogadtatás sem egyöntetű elutasítást hozott. A LARM 2000 körül szinte lelkesedéssel írt róla. Monumentálisnak, sötétnek és súlyosnak hallotta, amelyben a lassú, álomszerű részek blastbeatekkel kísért kitörésekkel, heavy metalos gitárszólókkal, férfi és női énekkel és hangsúlyos billentyűkkel férnek meg. A kritikus az 1999-es extrém metal egyik erős lemezének tekintette. Más korai értékelések kevésbé látták eredetinek, de a történetet, a produkciót és a csomagolást elismerték.

Már ekkor ott volt azonban a későbbi vita magja: vajon a sok különböző elem harmonikusan épül egymásra, vagy már túl sok egyszerre?

A zenekar belső értékelése gyorsabban változott, mint a külvilágé. Néhány év sem telt el, és Harald már arról beszélt, hogy a dalok nagy része számára nem állta ki az idő próbáját. A keverésben a billentyűket túl dominánsnak, a gitárokat háttérbe szorítottnak érezte, és egyre inkább úgy látta, hogy az egész albumot elsiették. Ugyanakkor azt sem tagadta, hogy jó kritikákat kapott. Ez a kettősség különös életet adott a lemeznek. Miközben a hallgatók egy része atmoszférikus és epikus teljesítményként őrizte meg, a saját készítői közül többen már a következő úton jártak.

A fordulat valójában már a felvétel idején elkezdődött. Harald 2006-ban úgy emlékezett, hogy Krell-lel a Studiomegában már beszéltek arról: a következő albumnak keményebbnek és sötétebbnek kell lennie. Ez azt jelenti, hogy az Onwards Into Battle még el sem készült teljesen, amikor a zenekar két meghatározó tagja már érezte a változás szükségét. Nem egyszerűen későbbi ízlésváltozásról volt szó. A korai Bloodthorn minden jellegzetessége felnagyítva jelent meg a lemezen, és talán éppen ezért vált láthatóvá, mi az, amit nem akarnak újra ugyanígy megcsinálni.

A megjelenést követő időszakban európai turné következett, de közben a felállás is átrendeződött. A női ének és a billentyű, amelyek az Onwards Into Battle egyik legfontosabb ismertetőjegyét adták, eltűntek a következő korszakból. Harald később azt mondta, hogy nem csupán személycserékről volt szó. Más emberek kezdtek zenét írni, megváltozott a zenekaron belüli légkör, és vele együtt az egész irány. Az Under the Reign of Terror 2001-ben már szinte tudatos tagadása lett annak, ami a második albumot meghatározta: a billentyűk háttérbe szorultak, a női vokál eltűnt, a gitárok és a death metalos agresszió kerültek előre.

Harald ezt később nem trendkövetésként magyarázta. Éppen ellenkezőleg: úgy vélte, ha a zenekar a könnyebben értékesíthető, sikeresebb formulát akarta volna folytatni, akkor az első két album útján marad. A váltás számukra annak bizonyítéka volt, hogy nem akartak ugyanabból élni tovább. Ebben az értelemben az Onwards Into Battle nemcsak lezárt korszak lett, hanem szükséges ütközés is. Megmutatta, milyen messzire lehet elvinni a korai Bloodthorn képletét, és azt is, mi történik, ha a zenekar úgy érzi, ezen az úton már nincs tovább.

A Season of Misttel való kapcsolat is megszakadt. Harald későbbi interjúkban a pénzügyi és promóciós oldal miatt elégedetlenséget fogalmazott meg, és a Bloodthorn végül a Red Streamhez került. A váltás tehát zenei, személyi és kiadói egyszerre volt. Az Onwards Into Battle dalai pedig eltűntek az új felállás koncertprogramjából. Harald szerint, miközben a debütről még maradtak számok, a második albumról már nem játszottak. Ritkán válik egy lemez ilyen gyorsan saját zenekarán belül is történelmi dokumentummá.

Az idő azonban nem hagyta lezárni a vitát. 2004-ben a francia Nightfall újra elővette az albumot, és egyszerre beszélt nagy pillanatokról és fullasztó produkcióról. A Dead Silence, a The Day of Reckoning és a Sounds of Death szerinte kiemelkedő volt, miközben a sűrű gitár- és dobhang sokszor elfedte a billentyűdallamokat, a szólókat és Christine énekét. Ez már nem a friss megjelenés izgalma volt, hanem néhány év távolságából megszülető, frusztrált elismerés.

Egy évvel később a Metal Crypt sokkal kegyetlenebbül ítélt. Számára a billentyűk, a női vokál és a dobhangzás inkább klisévé, mint erénnyé vált, és alig talált kapaszkodót a lemezen Krell főénekén kívül. A spanyol To Live for My Death 2007-ben viszont ismét másképp hallotta ugyanezt az anyagot. Szerinte a Bloodthorn nem egyszerűen más norvég szimfonikus black metal zenekarok utánzata volt; a középtempós építkezés, a női vokál és a monumentális billentyűk saját karaktert adtak neki. A Metal1 2013-ban szintén azt hangsúlyozta, hogy a lemez több meghallgatást kér, de a Death to a King és a The Day of Reckoning epikus dallamai erősek.

2019-ben a The Murder Inn újra a negatív véglethez közelített. A billentyűket, a hangzást és a stílusok egymásra torlódását zavaros masszaként élte meg, és különösen a The Day of Reckoning című dalt hozta fel példaként. Hat évvel később, 2025-ben a Black Devotion szinte tükörképet adott erről az ítéletről. A szerző arról írt, hogy korábban alábecsülte a lemezt, majd újrahallgatva megváltozott a véleménye, és a záródalt már monumentális csúcspontként értékelte. Eltelt negyed évszázad, de a Bloodthorn második albumáról továbbra sem alakult ki egységes vélemény.

Talán éppen ez a legpontosabb utóélet egy olyan műhöz, amelynek készítői sem ugyanúgy emlékeztek rá minden korszakban. 1999-ben büszkeség és terv volt mögötte. 2000–2001 körül már csalódás és önkritika. 2006-ban Harald történeti távlatból kimondta, hogy nem úgy sikerült, ahogy szerették volna. Közben azonban a lemezt tovább hallgatták, gyűjtötték és újraértékelték. A zenekar saját ítélete és a hallgatók viszonya fokozatosan elvált egymástól.

A torony utóélete

A Bloodthorn közben továbblépett. Az Under the Reign of Terror 2001-ben már más világot és más hangzást képviselt, a Genocide 2006-ban újabb fejezet lett, majd a zenekar 2011-ben befejezte működését. Mire ez megtörtént, az Onwards Into Battle már régen nem jelen idejű album volt. Korai korszakdokumentummá vált, amely egy olyan Bloodthornt őrzött meg, amelyet később maga a zenekar sem akart rekonstruálni.

Mégsem tűnt el. A Season of Mist katalógusában továbbra is jelen maradt, digitális felületeken újra hozzáférhetővé vált, és 2018-ban a Bloodthorn Bandcamp-oldalán is megjelent. Különös átalakulás ez egy olyan lemeznél, amelynek eredeti erejéhez annyira hozzátartozott a digipak, a booklet, Luis Royo képe és a kézbe vehető tárgyi világ. A digitális korszakban a torony már nem kartonlapok között áll, hanem fájlokból, borítóképekből és archív interjúkból épül újra. De a történet még mindig ugyanoda vezet: a csatába, majd a vereségbe.

Az AllMusic 2006-os visszatekintése szerint az agresszió és szépség keveréke 1999-ben frissebbnek hathatott, mint néhány évvel később, amikor hasonló megoldások szélesebb körben elterjedtek. Ez a megjegyzés segít megérteni, miért változhatott az album megítélése annyit. Egy lemez nemcsak önmagában öregszik. Körülötte is megváltozik a zene. Ami egy adott évben merész aránytalanságnak, különös keveréknek vagy újfajta monumentalitásnak tűnik, később megszokottabbá válhat, vagy éppen ellenkezőleg: furcsábbnak és korszakhoz kötöttebbnek hat.

Az Onwards Into Battle esetében a korszakhoz kötöttség nem gyengeség. Inkább lenyomat. Benne van a kilencvenes évek végének szimfonikus black metal iránti nyitottsága, a hosszú kompozíciókba vetett hit, a férfi és női vokál kontrasztja, a fantasy-világépítés, a digipak tárgyi kultúrája és az a meggyőződés, hogy egy extrém metal lemez lehet egyszerre történet, kép és hang. Benne van ugyanakkor az is, milyen könnyen válhat ugyanez az eszköztár túl sokká azok számára, akik létrehozták.

A lemez ezért nem egyszerűen második album. Töréspont. Minden út, amely Tom kezdeti szólóprojektjétől a Natteskyggen demón, a bemutatkozó nagylemezen és a War Vol. I-en át vezetett, itt találkozott. És szinte ugyanebben a pillanatban már ki is ágazott belőle valami más. A Bloodthorn a felvétel után nem tovább finomította ezt a világot, hanem lebontotta. A női hang eltűnt, a billentyűk visszaszorultak, a death metalos agresszió előrelépett. A torony története ugyan folytatódott, de a zenei épület, amelyben a második fejezet megszólalt, többé nem épült fel ugyanígy.

Talán ezért van az, hogy a lemez ma is ennyire könnyen kettéválasztja a hallgatókat. Aki a rétegzettségben gazdagságot hall, annak minden billentyűfutam, minden vokális ellentét és minden hosszú felépítés egy nagyobb világ részévé válik. Aki ugyanezt túlzsúfoltságnak érzi, annak a részletek egymást takarják el. Nincs olyan egyszerű mondat, amely mindkét tapasztalatot megszüntetné. És nincs is szükség rá. Az Onwards Into Battle nem azért maradt érdekes, mert végül mindenki ugyanarra jutott vele kapcsolatban, hanem azért, mert negyed évszázaddal később is vitát kényszerít ki.

A Bloodthorn-saga történetében a második fejezet a sötétség győzelmével zárul. Ez első pillantásra illene ahhoz a későbbi zenekari önkritikához, amely az albumot hibákkal teli állomásként látta. Mégsem ugyanaz a két vereség. A történetben a gonosz tudatosan győz; ez volt a koncepció. A zenekar történetében pedig a csalódás nem megsemmisítette a lemezt, hanem új irányt kényszerített ki. Az Onwards Into Battle így olyan tapasztalattá vált, amelyből a következő korszak megszülethetett.

A lemez legérdekesebb öröksége talán éppen ez. Egy mű nemcsak azzal alakítja az alkotóját, amit sikerült benne megvalósítani, hanem azzal is, amit legközelebb másképp akar csinálni. Harald későbbi szavai kemények voltak a keveréssel, a sietséggel és a régi felállással kapcsolatban, de ez nem törölte el azt a tényt, hogy 1999-ben a Bloodthorn valóban hitt ebben a nagyszabású második fejezetben. A két állapot egyszerre igaz. A lelkesedés nem válik hamissá azért, mert később csalódás követte, és a csalódás sem válik jelentéktelenné attól, hogy a hallgatók egy része továbbra is szerette a lemezt.

Az idő végül különválasztotta a zenekart és az albumot. A Bloodthorn megszűnt, tagjai más utakra kerültek, a korai korszak pedig archívummá vált. Az Onwards Into Battle viszont tovább maradt hozzáférhető, új kiadásokban, digitális felületeken, régi kritikákban és késői újrafelfedezésekben. Egy huszonöt évvel későbbi hallgatónak már nem kell tudnia, milyen feszültségek voltak a Studiomegában, és azt sem, hogy a zenekar később hogyan ítélte meg a mixet. A zene önálló életet él. De ha ezeket a történeteket ismeri, a lemez árnyékai mélyebbek lesznek.

A torony így egyszerre marad fikció és emlékmű. Fikció, mert a Bloodthorn-saga világában áll, elnyomó erők, hadseregek és végső csaták között. Emlékmű, mert egy nagyon valóságos zenekari pillanatot őriz: hét embert, akik egyszerre próbálták megszólaltatni mindazt, amit addig felépítettek. A borítón a hatalmas lény és az előtte álló törékeny alak ma is ugyanazt a feszültséget tartja egyetlen képben. A zenében ugyanez történik. Brutalitás és szépség, hit és kétely, remény és vereség áll egymás mellett.

A végső kép ezért nem az, hogy egy zenekar hibás lemezt készített, és nem is az, hogy az utókor végül igazságot szolgáltatott egy félreértett mesterműnek. Mindkét történet túl egyszerű lenne. Az Onwards Into Battle értéke inkább abban rejlik, hogy nem engedi ilyen könnyen lezárni magát. A maga korában nagyszabású vállalkozás volt. A saját készítői számára hamar problémás emlékké vált. A kritikusok több mint két évtizeden át egymásnak ellentmondó módon hallották. És közben a lemez változatlanul megmaradt, ugyanazzal a nyolc tétellel, ugyanazzal a toronnyal, ugyanazzal a háborúval.

Talán ez a legszebb ellentmondás benne. A történet szerint a fény elbukik, az árnyék győz, és a gonosz uralma folytatódik. A lemez történetében viszont éppen az idő akadályozta meg a végleges győzelmet. A csalódás nem tudta eltörölni a korabeli lelkesedést. A negatív kritikák nem tudták megszüntetni a későbbi rajongást. A zenekar stílusváltása nem tudta kitörölni azt a Bloodthornt, amely 1999-ben létezett. Minden új meghallgatásban, minden előkerülő interjúban, minden régi digipakban újra megnyílik ugyanaz a kapu.

És valahol ezen a ponton válik érthetővé, miért marad az Onwards Into Battle több egyszerű diszkográfiai tételnél. Nemcsak azt mutatja meg, mivé vált a Bloodthorn, hanem azt is, mivé válhatott volna, ha tovább marad ugyanabban a hétfős, szimfonikus, két hangra épített világban. Nem tudjuk, milyen lett volna egy harmadik album ugyanebben a formában, mert a zenekar maga zárta le ezt az utat. A második fejezet ezért egyben az utolsó teljes pillanat is ebből az alakból.

A Tower Bloodthorn árnyéka így nemcsak a dalszövegekre vetül. Ráborul a zenekar történetére is. A torony a zene belsejében az elnyomás jelképe, kívül pedig annak a korszaknak az emléke, amikor a Bloodthorn még hitt abban, hogy a sötétséget minden rendelkezésére álló eszközzel – hosszú dalokkal, billentyűkkel, kétféle énekkel, súlyos gitárokkal, fantasy-mitológiával és monumentális vizuális világgal – kell felépíteni. Később ebből sok mindent maga mögött hagyott. A lemez azonban nem ment vele tovább. Ott maradt 1999-ben, és éppen ezért lehet ma is visszatérni hozzá.

A csata véget ér, de az album nem. A lemezjátszó, a CD-lejátszó vagy a digitális fájl egyszer elhallgat, a záródal utolsó pillanata után csend marad. A történet szerint a sötétség győzött. A Bloodthorn története szerint pedig rövidesen új felállás, új kiadó és új hangzás következett. De az Onwards Into Battle igazi utóélete abban kezdődik, ami ezután történik: amikor már nincs jelen a zenekar, hogy megmagyarázza, hogyan kell hallani. Amikor a hallgató egyedül marad a toronnyal, a seregekkel, a túlzsúfoltnak vagy fenségesnek érzett hangképpel és azzal a kérdéssel, amelyre negyed évszázad sem adott egyetlen választ.

Talán nem is kell. Vannak lemezek, amelyek nem azért élnek sokáig, mert hibátlanok, hanem mert nem fogy el körülöttük a jelentés. Az Onwards Into Battle ilyen. Egy rövid életű zenekari alakzat teljes lenyomata, egy fantasy-háború második fejezete, egy vitatott keverés, egy később megtagadott esztétika, egy Luis Royo-kép, egy maroknyi interjú és az egymásnak feszülő kritikák együttese. Mindez egyetlen ötven perc körüli albumba zárva.

A végén ezért nem marad más, csak visszatérni a címhez. Onwards Into Battle. Előre a csatába. 1999-ben ez a történet szereplőinek mozdulata volt. A Bloodthorn számára alkotói gesztus. Később önkritikus emlék. Ma pedig felszólítás arra, hogy újra belépjünk ebbe a különös, egyszerre gyönyörű és nyomasztó világba, és hagyjuk, hogy a fény és az árnyék még egyszer egymásnak feszüljön.